2016. április 9., szombat

11.Rész: Lift

Sziasztok!:)
Meghoztam a 11.Részt is. Nem tudom, láttátok-e, de végre összejött a Trailer, ami eszméletlenül jó lett, hála a Bétámnak:)  Brynn-nek.
Köszönöm a kommenteket, amik eléggé megfogyatkoztak, szóval, most igazán elérhetnénk a 10 kommentet, mert ebbe a részbe tényleg mindent próbáltam beletenni, és még Harry is főszerepet kap benne:)
Nézzetek be egy kedves barátnőm, Madelyn blogjába:)

Köszönöm, hogy már 42 olvasót tudhatok, s ez remélhetőleg már csak több lesz. Vajon, sikerül megugrani az 50 olvasót, a 13.részig?:D 

Kellemes olvasást, komikat várok!!

Taylor xx
-------------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

A napok egybefolytak, a legtöbb időmet a kórházban töltöttem. Ott aludtam, a kávét literszámra ittam. Mióta a kórház újra megnyílt, rengeteg betegünk lett. Owen-t pár napja nem is láttam, de még csak nem is keresett. Rengetegszer hívtam, üzentem neki, de nem reagált rá. Az apja... az apja pedig semmit nem mondott. Hozzám se szól, csak annyira, hogy ennek a betengek ez a baja, a másiknak pedig az. És őszintén szólva, ebből nekem mélységesen elegem van.

Kilépve az egyik kórteremből, leadtam a kórlapokat az információs pultnál lévő nővérnek, majd elindultam a lift felé. Beszálltam, s épp csukódott volna be a szerelvény, mikor Dr.Styles rohant be mellém. Szemet forgatva léptem hátrább, és nekidőltem a lift oldalának. Kezeimet melleim alatt kulcsoltam, s magam elé bámultam. Dr.Styles mellém lépett, és rám pillantott. Nem néztem rá, mereven bámultam magam elé.
- Ma beszéltem Owen-nel - felém fordult, miközben lepillantott rám. Nem szólaltam meg, ugyanakkor meglepett, hogy a barátom nem képes velem beszélni, de a sebészet talpnyaló főorvos helyettesével képes. Remek.
Lábaimmal idegesen doboltam, a lift még mindig nem ért fel. És eljött az, ami miatt mélységesen utáltam ezt a napot. A lift beragadt.
Oh, a francba!

Fejemet a liftnek döntve nyögtem fel. Hihetetlen, hogy ezek a liftek képesek beragadni. Idegesen doboltam, majd meguntam az ácsorgást. Levettem fehér köpenyemet, mait ledobtam, s ráültem. Hátamat a felvonó oldalának döntöttem, és lehunytam szemeimet. Hallottam Dr.Styles lépteit, amik fel - alá irányultak. Végül leült, közel hozzám, miután megnyomta a vészhívót. Térdeimet felhúztam, amiket átkaroltam. Laposakat pislogva néztem a mellettem ülő göndör férfira, aki engem bámult.
- Mit néz ennyire rajtam? Nincs jobb dolga? - homlok ráncolva, kissé feszülten néztem fel rá. Testéből áradt a meleg, amit csak most vettem észre. Tekintete perzselt, ahogy végig siklott arcomon, s kivágott, sötétkék felsőmre siklott. Zavartan rázta meg fejét, majd szemeimbe nézett.
- Nem, nincs jobb dolgom, mivelhogy ha eddig nem tűnt volna fel, akkor egy liftbe ragadtunk. Kettesben - ravasz vigyor játszott ajkain, miközben egyre közelebb ült hozzám. Kissé elfintorodtam, miközben felnéztem rá.
- Maga is tudhatná, hogy nekem barátom van. És én hűséges vagyok, nem úgy, mint egyesek - morogtam, s felálltam. A lift hirtelen megmozdult, s elindult. Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, fejemet hátra hajtva. Rendeztem magam, majd visszavettem fehér köpenyemet. Hajamba túrtam. A lift csilingelt, de mielőtt kiléphettem volna, Dr.Styles vissza húzott, keze csuklóm köré tekeredett, s elkapva államat, megcsókolt.
E tettet csak egy puszinak tudtam volna számítani, de nem. Ez annál sokkal több volt. A remegés, ami átvette testemet, elég nagy volt, ahogy a félelem is. Tudtam, hogy nagy bűn az, amit ott, akkor elkövetek, de nem ellenkeztem, pedig kellett volna. Mintha valami egyenesen hozzá láncolt volna a göndör démonhoz.
Minden olyan gyorsan történt. Egy apró, alig hallható cuppanással elvált tőlem, s kilépett a már becsukófélben lévő liftből. Lesokkolódva, lefagyva néztem utána, ahogy a hosszú folyosón lépked, majd eltűnik az egyik kórterembe. Percekig csak álltam, s néztem magam elé, agyamban folyamatosan csak az alig tíz perce történt események forogtak. Hogyan, hogy tehettem ilyet?

A lift végül megállt a legfelső emeleten, mire remegő lábakkal indultam el a folyosó végén lévő igazgatói iroda irányába. Lábaim minden egyes lépésnél megcsuklottak. Ajkaim duzzadtak voltak, szívem félre - félre vert. Hogy fogom Én ezt kimagyarázni Owen-nél? Mit fogok neki mondani? Vajon meg fog bocsátani? - ehhez hasonló kérdések fogalmazódtak meg bennem, miközben két kopogást mértem az igazgató irodájának feketére festett ajtaján. Az ajtó túloldaláról egy mély, rekedtes hang hívott be. Mély levegőt vettem, majd benyitottam. Dr.Hunt az asztalnál ülve körmölt valamit, eléggé odafigyelve.
- Most nem úgy van szükségem magára James, mint a főnökömre, hanem mint a félig apósomra! - mondtam köszönés nélkül, s feszülten huppantam le az előtte helyet foglaló székbe. Dr.Hunt - vagyis James - meglepetten, ugyanakkor aggódva pillantott rám. Mintha a második apám lenne.
- Mi történt, Abigel? - hangja aggódó volt,  miközben letette a tollat, becsukta a kórlapot, s homlok ráncolva próbált szemkontaktust felvenni velem, de nem hagytam.
- Owen mostanában egyre kevesebbet van otthon, és alig látom. Minden nap bent van, és hiányzik. Nem beszél velem, csak akkor, ha nagyon muszáj. És... nem tudom. Kezdek aggódni, hogy valamit Én csináltam - idegesen csócsáltam meg ajkaimat, miközben lehajtottam fejemet. Hallottam, ahogy az após jelöltem felsóhajt, majd feláll.
- Menj haza, és Owen minden el fog neked mondani, ebben biztos lehetsz! - hangja kedvesen csengett. Lassan emeltem rá tekintetem, s aprót bólintottam. Egyre inkább kezdett zavarni, hogy még az apja is hallgat. Tényleg nem tudom, mi folyik itt, de ki kell derítenem, nem hagyhatom ennyiben. 
Felálltam, majd zavartan néztem körbe.
- Megnézem a betegeimet, és ...megyek. Jó éjt előre is - mondtam halkan, és elhagytam az irodát. Ezúttal a lépcsőt választottam. Nem érdekelt, hogy akár tizenöt percig is tart, míg leérek. Csak mentem. Talán jobb volt, hogy lifttel mentem.
Az osztályra érve azonnal letámadtak a nővérek. Rengeteg kórlapot kaptam, rendszerezve a legfontosabbtól a kevésbé fontosabbig. Szétosztottam pár doki között a kórlapokat, majd megnéztem a rám háruló betegeket. Vettem vért, újraélesztettem pár rohamos pácienst. Hazaküldtem pár hölgyet, és elvittem röntgenre néhány férfit. Végül a kórlapokat leadtam az információs pultnál lévő nővérkéknek, s a doki szobába mentem. Átvettem ruhámat, vállamra kaptam táskámat, majd egy sóhajtást követően elindultam a lift irányába. Beszállva megnyomtam a földszinti gombot. Már majdnem beszállt az ajtó, mikor egy kéz nyúlt be. Megijedtem, hogy Dr.Styles az. Arcomon ijedtség ült ki, amit a liftbe szálló Owen furcsán nézett.
- Szia - végig nézett rajtam, majd mellém lépett. Szótlanul bólintottam. Már Ő is utcai öltözetben volt. Remek, akkor tudunk otthon beszélni - gondoltam. 
- Figyelj, szeretnék veled beszélni! - szinte egyszerre fordultunk meg, s szóltunk a másikhoz. Mind a ketten levedlettük a csúnya, komoly arckifejezésünket, és felnevettünk.
- Nem, kezdj csak Te! - ismét egyszerre beszéltünk, és megint nevetni kezdtünk. És ez ment, mígnem a földszintre érkeztünk. Olyan furcsa volt, hogy még a kezemet sem fogta meg, még csak hozzám sem ért, nem is simogatott meg. Se puszi, se semmi.
- Akkor... Én elugrok boltba, majd sietek haza - néztem fel rá. Bólintott. Ez... ez most mi? Ennyi? Hol marad az, hogy "majd Én elkísérlek, és kocsival hazamegyünk" című történet? 
- Siess haza - s már ott sem volt. Ott hagyott, egyedül a földszint közepén. Sóhajtva, könnyeimmel küszködve néztem utána. Letöröltem azt a pár szem, sós cseppecskét is, s elhagytam a kórházat. Kilépve megcsapott a késő esti, kellemes levegő. Tavasz volt, már majdhogynem nyár. A hónapok csak úgy repültek, hála annak, hogy a kórház egy ideig zárva volt.
Zsebre bújtattam kezeimet, majd a házunkhoz közeli bolt felé ballagtam. Párszor elsírtam magam, s megálltam. Végül eljutottam a kisbolthoz, ahol bevásároltam. Két hatalmas szatyrot tartva mentem ki a boltból, s indultam haza. A házba beérve, a tévé hangja szűrődött ki a nappaliból. Meg kell hagyni, rendesen belaktuk a házat, sőt. Ha kiveszem azt a pár nap szabadnapomat, egész nap takaríthatok.
A konyhába mentem, nem pakoltam ki, a szatyrokat hanyagul letettem a pultra, s sebes, ugyanakkor remegő lábakkal indultam el a nappali felé. El kell neki mondanom, ha törik, ha szakad. 
Beérve a helyiségbe, elbizonytalanodtam. Owen a tévé előtt ülve nézett egy focimeccset. Tudtam, hogy ha elmondom neki, képes elhagyni. De nem fogok semmit sem titkolni előtte, joga van tudni. Talán, nem kellett volna előre beszélnem, mikor Dr.Styles-szal voltam bent a liftben. Nem vagyok hűséges... nagyon nem.
- Owen... beszélhetnénk egy picikét? - lassan fordultam felé. Hangom szinte cincogás volt, a tévé hangjához képest, de barátom meghallotta. Homlok ráncolva nézett rám, majd lehalkítva a tévét, felállt.
- Hát, lenne miről beszélnünk - megvakarta tarkóját, majd elém állt. - Jobb lesz, ha megtudsz egy - két dolgot - kezdett bele. Olyan... olyan furcsa volt.
- Azért vagyok mostanában ennyire ilyen érzéketlen, és azért nem találkozunk sűrűn, mert folyamatosan a kórházba vagyok. Apám felmondott, s két hónapig lesz már csak a kórházban, ami azt jelenti, hogy minden rám hárul, és jobb, ha időben nekiállok egy - két dolgot betanulni. És... sajnálom, csak totálisan ki vagyok merülve - fáradtan sóhajtott egyet, majd közelebb lépve hozzám, kezét arcomra téve, homlokon csókolt. Szemeimet lehunytam, majd egy sóhajtással léptem el tőle. Szóval főnök lesz. Hogy ez mit is jelent? Kevesebbet lesz itthon. Kevesebbet fogom látni. 
Szívem félre vert, olyan érzésem volt, mintha infarktusom lenne kialakulóban. De nem, ahhoz Én túl fiatal, s egészséges vagyok.
- Owen, nekem... nekem... istenem! - meggyötörten nyögtem fel, miközben hajamba túrtam. Ajkaimat rágcsáltam idegességemben. Barátom mind ezt aggódva nézte végig. - Én... nem tudom, hogyan mondjam meg, de... Én... csókolóztam Dr.Styles-szal a liftben...

5 megjegyzés:

  1. Istenem, én meg azt hittem Owen megcsalta Abigelt,így a csaj is könnyebben kitudta volna magyarázni a liftes incidenst. Várom a következő részt, kíváncsi vagyok Owen reakciójára:)

    VálaszTörlés
  2. Uuu... De kiràly!!! Kàr hogy ennyibben maradt a liftes rèsz, de majd màskor ;) vàrom a kövit!!! Imàdom!!! <33

    VálaszTörlés
  3. Az írásodban és a blogodban nem lehet csalódni. Mindig tudsz valami izgit mutatni, újjat nyújtani az olvasóknak☺ És nem az a sablonos szöveg. Nem nagyon találkoztam még ilyen jó, izgalmas bloggal mint a tiéd �� Remélem sokáig fogsz még írni és mihamarabb hozod a következő részt, mert nagyon várom, hogy Owen mit szól a kis liftes storyhoz ❤

    VálaszTörlés
  4. Ezt a megjegyzést eltávolította a szerző.

    VálaszTörlés
  5. Nagyon jó fantáziád van, ilyen történetet nem semmi kitalálni :) Nagyon jól írsz és imádom egyszerűen :) Meglepetés vár rád a blogomon (http://summer-love-till-the-end.blogspot.hu/2016/04/1-dijam.html)

    VálaszTörlés