2016. augusztus 13., szombat

20.Rész: Dolgok

Halihó!:)

Nagyon sajnálom az egy hónapos késést, és azt is, hogy ilyen későn teszem fel a részt.
A 20.bejegyzésben mind a két főszereplőnk szemszögébe bekukkanthattok:) Köszönöm a megtekintést, ami lassacskán már eléri a 20000-ret. 
Szóval még egyszer sajnálom, és kellemes olvasást kívánok mindenkinek!:)

Kommenteljetek, iratkozzatok fel!:)

Taylor xx
*Harry Styles*

Két rendőr ballagott mellettem, végig a folyosón a tárgyalóterem felé. Bilincs lifegett csuklómon, s már a börtöni narancssárga ruhában voltam.
A mellettem állók egyike kinyitotta a hatalmas ajtót, majd a vádlottak padjára rángattak, ahova leülhettem addig, míg a bíró be nem jön. Időm nem volt végig nézni, kik is vannak bent, de talán jobb is volt.
Nem érzem magam bűnösnek, rengeteg vétkük volt azoknak a nőknek. A pokolra kellett, hogy jussanak, ahova majd egyszer én is csatlakozhatok.

Hamarosan bejött a bíró. A tárgyalás elkezdődött, a tanúk vallottak, az én vallomásomat a rendőrségen felvették, és az ügyvédem számolt be róla. A bíróság tanácsülésre indult, ami valami örökkévalóságnak tartott. 
Fejemben folyamatosan lejátszódott, ahogy Abigel tanúskodott, és konkrétan az igazat mondta, ellenben avval a vallomással, amit a rendőrségen tettem.

Fél óra múlva megszülethetett az ítélet, mert a bírák elfoglalták helyüket, és mindenki a bíró végső ítéletét várta.
- Az ítélet megszületett. Szükség nincs még egy tárgyalásra. A vádlottat, Harry Styles-t életfogytiglani börtönbüntetésre ítélem, többszörös gyilkosság vádjával! Elvihetik! - szívem mintha kihagyott volna egy ütemet, ahogy a bíró hangja visszhangzott a teremben, még én magam is megrémültem. Idegesen, illetve könyörögve néztem ügyvédemre, aki elmotyogta, hogy be fog hozzám járni.

Rendőrök rángattak fel és vezettek ki. Egy kocsiba tuszkoltak, s konkrétan mar indultak is velem a börtön felé.
Nem hittem volna,hogy ilyen érzések fognak bennem kavarogni. Őszintén?
Magamnak is nehéz volt bevallani, de kissé tartottam a helytől. Nem tudhattam mi is fog rám várni. Egyáltalán lesz cellatársam? Vagy csak simán egyedül fogok megrohadni?

Millió válaszolatlan kérdéssel együtt hagytam, hogy a két rendőr kirángasson, és elinduljunk a Maximum Security Prison-ba. Konkrétan már semmi értéktárgy nem volt nálam, így nyugodt szívvel vezettek végig a folyosón.
Az egész helyet férfiak zsivaja töltötte be. Néhányan felém fordultak, s elég perverz szavakkal illettek, mint például: helló cicám, de jó a segged, betehetem?, meg foglak farkalni.
A hányinger kerülgetett, arról ne is beszéljünk, mikor belöktek a cellámba. Sikeresen pofára estem, és hatalmas csattanással találkoztam a hideg betonnal. A bilincs már nem volt csuklómon, így nagy nehezen fel tudtam állni.
A cella mögöttem hangos csattanással zárult be.
Morogva túrtam hajamba, s hátra néztem. A cellámmal szemben két férfi vigyorogva bámult rám. Egy ideje itt lehettek, vagyis szerintem. Eléggé ijesztőnek tűntek, mondjuk szerintem én is az leszek hamarosan. De kit tudja, egyeseknek lehet, hogy már most az vagyok. Szóval egyre jobb, nem?

- Ők ott James és Nick - egy mély hang szólt hátam mögül, mire kissé megugrottam. Lassan megfordultam. Egy nálam alacsonyabb srác ugrott le az emeletes ágyról. Borosta keresztezte arcát, sötét, kissé feketés szemei voltak, oldalt felnyírt kócos fekete haja. 
Hm. Csak nem egy buzi lesz a cellatársam? Még sem úsztam meg a megkukizást. 
- Zayn Malik vagyok - mondta, miközben kezet nyújtott. Kissé vonakodva fogtam vele kezet.
- Harry Styles - szorította kezén egyet, majd elengedtem. 
- Te vagy az a doki, nem? Aki gyilkolt? - kérdezte vigyorogva. Homlok ráncolva néztem rá. Honnan tudja?
- Már nem vagyok doki, de igen, én vagyok az - mondtam halkan, s az ágyunkra pillantottam. 
- Tiéd az alsó ágy - mondta vigyorogva. Egy bólintásra futotta az én részemről, ezt követően pedig eldőltem az ágyon.

***

A napok rohamosan telnek. Kezdem megszokni a börtönt. Igaz, mikor az udvarra értem rengeteg férfi megbámult, s néhányan, akik elmentek mellettem, sikeresen a fenekemre csaptak, ami már mondhatni fájt. Zayn-el egyre jobban kijövünk. Néhány dolgot megtudtam róla; bankot rabolt és megölte a banki alkalmazottat, s pár embert, aki az épületben tartózkodott. 

Az udvarra kiérve az őr levette csuklómról a bilincset, majd becsukta mögöttem az udvarnál az ajtót. Zayn felé vettem lépteimet, akit előbb kiengedtek, mint engem. Néhány kigyúrt nagy melákkal beszélgetett. Mikor az egyik izomagy észrevett, megbökte a másikat, aki rám nézett. Mikor odaértem hozzájuk, kezet fogtam a pakisztáni sráccal, aki már készült bemutatni engem a két csávónak.
-  Nem tudtam, hogy a melegeket is kiengedik ilyenkor - röhögött fel az egyik, aki sokkal alacsonyabb volt, mint én. Homlokom rácba szaladt, miközben hümmögtem egyet.
- Látszik, hogy az eszedet a nadrágodban hordod - fintorodtam el, mire Zayn felröhögött.
- Haver, jobb, ha inkább megyünk - bökte meg vállamat. Bólintottam egyet, majd elindultunk, ám egy kéz elkapta alkaromat. Megfordultam, majd egy hatalmasat vertem be a srácnak. Vissza akart ütni, de elhajoltam, és hasba vágtam. Ez után ráültem csípőjére és teljes erőből ütöttem arcát. 
Zayn ordibált velem, próbált róla leszedni, de nem sikerült. 
Kisebb tömeg gyűlt körénk, majd hallottam még pár kiabálást, a következőkben pedig eszeveszett fájdalom vette át testemet, minek hatására felüvöltöttem, s összeestem.

* Abigel Hill *

A bíróságról kiérve úgy éreztem, hogy majd megfulladok. A testem remegett, a blúzomtól egyszerűen nem kaptam levegőt. Szédültem, lábaim minden lépésnél megremegtek. Owen mellettem ballagott.
- Abigel, jól vagy? - kérdezte, miközben keze derekamra siklott.
- Nem... nem kapok levegőt - mondtam nehézkesen. Kénytelen voltam megállni. A szívem eszeveszett gyorsaságban dübörgött mellkasomban, azt hittem, hogy ki fog szakadni. Térdeimre támaszkodtam, nem érdekelt, hogy a csőszoknyám esetleg felcsúszik. Csak jobban akartam lenni, nem érezni a kínzó fulladást.
Owen hatalmas, meleg kezét hátamra simította, miközben folyamatosan kérdezgetett, de nem bírtam válaszolni. A fülem sípolni kezdett, szemem előtt kis pontocskákat láttam. És ez ment mindaddig míg össze nem estem.
Nem akartam felkelni. Tudtam, hogy kórházban vagyok, megismertem a helyet a klór nyújtotta illatnak hála. Nem akartam felkelni. Nem akartam bármit is csinálni. Nem volt hozzá erőm.
Igazat megvallva, nem tudom, miért is ájultam el. Nem volt sem meleg, és nem is voltam túlöltözve.
Akkor hát mi lehetett?

Boldognak kellene lennem, mert Harry végre megfizet azért a sok - sok szörnyűségért. De, miért nem érzem azt a felemelő boldogságot? Miért?
Az EKG idegesítő hangja konkrétan a fülembe csapódott, ami még inkább az idegeimre ment. Lassan nyitottam ki a szememet. Körbe tekintettem a kórterembe, majd a mellettem szunyókáló édesanyámra. Istenem, ki szólt neki? 
Mélyet sóhajtottam, majd lassan felültem. Minden tappancsot, s egyéb eszközt kiszedtem testemből. Az EKG hosszú sípoló hangjára szülőanyám riadtan ült fel. Mikor észrevett egy megkönnyebbült sóhajt eresztett el.
- Miért vagy itt, anyu? - kérdeztem kíváncsian. Kint sötét volt, és nem szeretem, mikor bejárkál hozzám. Tudom, hogy csak aggódik értem, de én is aggódok érte. Főleg, hogy ne legyen balesete idejövet, vagy hazamenet.
- Aggódtam a kislányomért, képzeld. Épp, hogy előbb elmentem, mint te, már hív Owen, hogy  elájultál és behozott. Sokat köszönhetsz a volt barátodnak, úgy vettem észre, hogy még mindig meg van érted bolondulva - mosolyodott el szeretetteljesen, mire ajkamba harapva hajtottam le fejemet.
Könnyek marták a szememet, visszagondolva arra az estére, mikor Owen elhagyott.
- Anya, Owen már nem szeret, én pedig kezdek kiszeretni belőle - mondtam halkan, ugyanakkor le kellett törülnöm pár könnycseppet arcomról. Anyám csak mellém ült az ágyra, és magához húzott.
- Kiderült végül, hogy miért ájultam el? -  kérdeztem fülébe suttogva. Ám a választ mástól kaptam meg.
- Egyszerű pánikroham. Hogy érzed magad? - a kérdésre elváltam anyámtól, s a hang irányába pillantottam. Owen lépkedett felém, miközben tekintete az EKG-ra siklott, amit már kikapcsoltam.
- Megvagyok - mondtam halkan -, köszönöm, hogy ott voltál velem, és behoztál - hajtottam le fejemet, hangom suttogásnak minősült. Owen az ágyam végébe ült.
- Két napot még itt kéne maradnod pihenni. Rád fér ennyi dolog után - hangja aggódó volt. Tényleg aggódna értem? Azok után, hogy szakított velem? Ha igen, én lennék a legboldogabb, de tényleg.
- Nem, engem várnak a betegeim, mennem kell dolgozni - álltam fel, s már indultam volna ki, mikor anyám utánam kapott.
- Abigel Hill! Azonnal bújj vissza az ágyadba, mert ha nem, annak komoly következményei lesznek! - emelte fel hangját, miközben felállt. Sóhajtva néztem rá, majd visszabújtam, és durcázva meredtem magam elé.

***

Este egyedül voltam a kórterembe, ahol sötét volt. Szerencsémre ablakos kórtermet kaptam, így nézhetem, ahogy ide - oda mászkálnak az ügyeletes dokik. Viszont én is ott akartam lenni. Hirtelen felbukkant Owen, hajába túrt, ami régen a gyengém volt. Az ajtómhoz ballagott, s benyitott.
- És hogy van az imádott beteg? - kérdezte kuncogva, mire nekem is felfele görbült a szám.
- Unatkozok - sóhajtottam, s hátra feküdtem.
- Szeretnéd, hogy szórakoztassalak? - vigyorodott el perverzül, mire bólintottam egyet. Lehúzta a rolót az ablakomnál, és felém lépett. Már le is vette fehér köpenyét, s perceken belül már ajkaimat csókolta.




2 megjegyzés:

  1. Nem tudom megunni ezt a blogot,nagyon jól írsz. Várom a kövi részt������

    VálaszTörlés
  2. Szia!:)
    Köszönöm szépen, és azt is, hogy kommenteltél:)
    További kellemes olvasást:)

    Taylor xx

    VálaszTörlés