2016. december 20., kedd

26.Rész: A kicsi Styles


Szép estét!:)
Helyzet a következő; elvitték végre valahára a gépemet, ami félig nyert ügy. Már csak az a kérdés, hogy sikerül e megcsinálni. A következő pedig az, hogy köszönöm, amiért kitartottatok mellettem! 💓
És most végre meghoztam a 26.Részt, ami kicsit depi lett...
De remélhetőleg jönni fog pár komment, vélemény, mégha rossz is. De legalább írtok, és nekem ez számít!:) 
Köszönöm, ha elolvassátok!
Kellemes olvasást, ha tetszett kommentelj, vagy iratkozz fel!:)

Taylor xx

Ui.:karácsony előtt még jövök! 💓💓
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill*

Nem hittem volna, hogy valaha is egy gyilkos gyerekét fogom a szívem alatt hordani. Nem hittem volna, hogy szétnyitom valaha is a lábamat egy olyan embernek, mint Harry Styles. 
Orvos vagyok, tudom, hogy elvetethetném a babát. Tudom, de valahogy nincs hozzá szívem. És épp ez az, valóban szívtelen lennék, ha képes lennék eldobni magamtól egy pici életet. Még, ha az apja egy őrült. Ő nem tehet semmiről, én voltam felelőtlen, mert engedtem magamat Harrynek.
Most rosszul kellene magamat éreznem, igaz?
De egyszerűen valamiért nem megy.

A kórteremből kilépve, jobban rászorítom ujjaimat a lapra, majd a váróban leülök az egyik narancssárga székre. Megnyalom addigra már kiszáradt ajkaimat és a lapra szegezem minden figyelmem. És csak vártam, hogy anyám végre megérkezzen. Plusz, be kellene ugranom dolgozni is. De ha megtudja, hogy terhes vagyok szerintem egyből be is lökdös abortuszra. Pedig én tényleg nem szeretnék megszabadulni a picitől, mert ha belegondolok, akkor talán ez az utolsó esélyem. Igen, hülyén hangzik, hogy ennyi idős fejjel ilyeneket mondok, de tényleg így érzem. Hisz’ nem kellek senkinek, és Harry-nek is csak egy afférra kellettem. Szóval szerintem ez az utolsó esélyem ahhoz, hogy gyerekem legyen.
A lift egy halk csengéssel érkezett meg a nőgyógyász emeletére, s mikor kinyílt a szerelvény megpillantottam édesanyámat. Kissé remegve engedtem ki a tüdőmben szorongatott levegőt, közben felálltam és elindultam felé. Aggódva lépett elém, és simított alkaromra.
- Mi történt, Abigel? – szemei aggódalamtól csillogtak.
- Én…szóval bementem, a doki megvizsgált, és…az a helyzet…szóval – nyeltem nagyot – Először is szeretném, ha inkább a házamba nyírj ki, mintsem itt – tettem hozzá, és egy utolsó mély lélegzetet vettem – Én…terhes vagyok – épp, hogy kimondtam, arcomat elöntötte a forróság. Anyám megpofozott. Fejem oldalra fordult, szemeimet a fájdalom hatására lehajtottam. Ezt nem hiszem el…
Még soha nem ütött meg, kiskoromban sem. Nem emelt rám kezet, ahogy apám sem.
- Abigel Hill! Hogy lehettél ennyire eszeveszettül felelőtlen? – konkrétan beleüvöltött a képembe. És ezt nem szerettem volna, az emberek a vizsgáló előtt minket bámultak. Vagyis csak az anyámat, ahogy vöröslő fejjel magyaráz nekem.
Remegve dörzsöltem meg arcomat, majd édesanyám karját elkapva húztam az üres lifthez. Szótlanul, remegő ajkakkal nyomtam meg a földszint gombját.
És itt utat engedtem könnyeimnek.
- Talán…talán ennek így kellett történnie. De azt tudom, hogy nem fogom elvetetni a babát, anya. Lehet, hogy nem lesz apja, aki egy gyilkos, de egyedül is fel fogom tudni nevelni. Talán ez az utolsó esélyem arra, hogy gyerekem legyen. Ezt meg kell értened. Tudom, haragszol rám, és ezt teljesen megértem. Én is ezt tenném a helyedbe – fordultam felé könnyes szemekkel, s felnéztem rá. Igen, még a saját anyám is magasabb volt, mint én. Pár percre elgondolkodott azon, amit mondtam.
- Annyi rosszat tettél most Abigel, és eddig tűrtem. Azért kaptál egy pofont. És szerintem megérdemelted. Tudom, hogy most neked is nehéz, és én nem értek egyet a babával, viszont avval igen, hogy lehet ez az utolsó esélyed. És ha ezen múlik az, hogy lesz-e unokám, vagy sem; akkor rendben. És amiben tudok, segíteni fogok! – vonásai meglágyultak, miközben kezemre simított. Most az elérzékenyüléstől sírtam majdnem, közben karjai közé bújtam.
- Köszönöm anya – szipogtam fülébe, s hátát cirógattam.
- Ne haragudj, hogy megpofoztalak. Csak, tényleg kihúztad a gyufát – érzékenyült ő is el.
Végül a lift megállt, s ismét visszatértem a szomorú, keserű valóságba.
Már nem csak egy emberért kell felelnem, hanem egy másik életért. Egy másik életért, ami bennem van.


A napok rohamosan telnek, anyám néha átjön, amikor nem a kórházban vagyok. Egyébként rengeteget dolgozom, csakhogy ne kelljen hazamennem, mert ha anyám a barátnőivel van, akkor nem jön át, és olyankor csak unatkozni tudok. Nem szeretek egyedül lenni a hatalmas házban, mert olyankor még neki állok gondolkodni. Agyalok, agyalok és agyalok. Főleg Harryn, vagy a babán.
A baba.
A rosszullétek elmúltak, és két hét múlva kell visszamennem vizsgálatra.
És, hogy mi van a kórházban?
A hír futótűzként terjedt, és már jöttek a találgatások, hogy vajon ki lehet a gyerek apja. Az ápolók összesúgtak a hátam mögött, a műtétek alatt folyamatosan rólam beszéltek

- Szikét! – nyújtottam kezemet, ám másodpercek múlva egy erős szúrást éreztem tenyerem közepén. Felszisszentem, úgy néztem fel a mellettem álló műtős nővérre, aki alig lehetett nálam pár évvel idősebb. A kesztyűmet elvágta a szike, és az egész tenyeremet felvágta.
A műtőben megfagyott a levegő, csak az EKG csipogott.
- Menj ki, Abigel! Ezt már megoldom! – szólalt meg a mellettem álló szakorvos. Gyilkos szemekkel fordultam a nővér felé, ki mondhatni felvágta a tenyeremet. A galérián a dokik mocorogtak, folyamatosan beszéltek. Rólam.
És az ott ülők között ott volt Dr.Owen Hunt is.
Kirohantam a műtőből, leszakítottam maszkomat, kibújtam a ruhából és lehúztam a kesztyűmet. Elvacakolhattam vele, mert már csak arra eszméltem fel, hogy a nővér kijött, és kidobta a kesztyűjét.
Én pedig idegesen nyitottam meg a csapot és mostam le a vért tenyeremről.
- Dr.Hill! – hallottam meg halk hangját, közben közelebb lépett. Állkapcsom megfeszült, miközben elzártam a csapot és egy kék rongyot szorítottam tenyeremhez. Felé fordultam.

- Értem én, hogy maga sem csíp, és a többi, de igazán kifejezhetné ezt máshogy is. Felfogtam, hogy unszimpatikus vagyok magának, és a kórházban dolgozó többi embernek is, de én nem barátkozni jövök ide! Nekem ez a munkám, és szerintem remekül végzem a feladatomat! Az, hogy én terhes vagyok, az csak is rám tartozik, ahogy az is, hogy kitől van! 


1 megjegyzés: