2017. február 6., hétfő

29.Rész: Személyes beteg

Szép estét! :)
Sajnálom a csúszást, próbáltam megírni, csak voltak kisebb-nagyobb gondjaim. De most meghoztam!:)
És szeretném megköszöni azt a sok-sok feliratkozást, és a kommenteket is:)
És most talán jöhetne kicsivel több komment, vélemény is:)

Kellemes olvasást, kommenteket várok!

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

Az élet rengeteg mindenre megtanít minket. Oktat, szid, dicsér. Mégis, vannak helyzetek, mikor nem tudjuk mit is cselekedjünk.  Az orvosin megtanítják, hogyan varrj össze egy sebet, hogy láss el egy perforált vakbelet. Hogyan tudasd a beteggel a hozzátartozója halálát.
Arra viszont nem tanítanak meg, mit reagálj arra, ha nem várt esetekkor gyereked lesz.

Csak ültem ott. Üveges tekintettel meredtem Mrs.Hill szemeibe. Egyszerűen nem tudtam mit reagálni. A fülem sípolt, a látásom kezdett homályos lenni. Nem, nem sírtam. Sőt, sírás közelében sem álltam. A mellkasom szúrni kezdett, közben állkapcsomba erős fájdalom tódult, végül lefordultam a székről.


* Abigel Hill *

A kórterembe belépve, egy rendőr állt a helyiség jobb sarkában, engem figyelt. Egy nővérke épp Harry-nek kötötte be az újabb adag infúziót. Tekintetem végig vezettem leendő gyermekem apján. A lábai ki voltak bilincselve, ahogy kezei is. Aludt.
- Mi történt Mr.Styles-el? – léptem oda az ágyhoz, ami előtt egy apró asztal volt. Oda tettem le a kórlapot, s ajkamba harapva néztem a nővérre. Kedvesen rámnézett, ami mondhatni meglepett a történtek után. Egyébként legnagyobb meglepetésemre akadt néhány olyan rezidens és nővér, akik mondhatni kedveltek.
- Infarktusa volt. Állítólag egy hölgy volt bent nála a bőrtönben, mikor történt – fordult felém barátságos mosollyal a nővér.
- És kapott már véralvadás gátlót? – nézegettem a kórlapot. 
- Igen Doktornő, már minden szükséges gyógyszert eljutattunk a szervezetébe – lépett mellém, és lenézett rám. – Szóljon, ha szüksége van még valamire – küldött egy mosolyt felém, majd távozott. A rendőrre pillantottam.

 - Szokott verekedni a börtönben Mr.Styles? – néztem fel rá. Magas volt egyébként. De nem magasabb a jelenlegi betegemnél. Kék rikító szemei voltak. Telt ajkat megnyalta, miközben tekintetét végig vezette testemet. Nem éreztem magamat feszültnek. Mikor Harry még itt dolgozott, sokszor bámult, így már mondhatni hozzászoktam.
- Egyszer volt bunyója, de  nem volt vészes – rántott vállat. Hümmögtem egyet válaszul, majd lecsuktam a kórlap kemény tábláját.
- Kimenne? – néztem fel rá homlok ráncolva. Látszott rajta, hogy tiltakozni akar. Mielőtt ezt megtette volna, megszólaltam.  – Nem fog felállni és kisétálni. Ki is van bilincselve. Max megharapja a kezemet, mikor az infúziójával fogok vacakolni – forgattam szemet. A rendőr csak hümmögött egyet, majd elsétált mellettem. A kórterem ajtaját pedig becsukta.

Ketten voltunk. Igaz, ő aludt. De ketten voltunk. Mint akkor.
Lepillantottam hasamra, és mély levegőt vettem. Az ágya mellett volt egy szék. Egy szék, ami csak rám várt. Ajkamba harapva lassan leültem mellé. Kezére pillantottam, amibe egyenesen belenyomódott a szoros bilincs. Nem tudtam sajnálni. Tudtam, hogy ennél százszor többet érdemelne.  Kezemet hasamra simítottam, s hátra dőltem a székbe.
Nem akartam semmit sem mondani, mert tudtam, hogy meghallana. Igazából úgy a tudtára adtam volna, hogy terhes vagyok. De szerintem nem tudott volna mit kezdeni vele.

Szóval teltek az órák. Én itt ültem mellette. Pedig volt ám betegem bőven. De valamiért azt szerettem volna, hogy én leszek az első, akit meglát.
- Maga meg mit keres itt? Nem bent kéne lennie, és vigyáznia a rabra? – Owen hangja szakította meg elmélkedésemet. Hirtelen pattantam fel, és a kórlaphoz léptem, mintha azt vizsgáltam volna.
- A Doktornő kiküldött – szólt vissza a rendőr. Majd az ajtó már nyílt is, és Dr.Owen Hunt lépett be. Zavartan fordultam felé, és haraptam ajkamba.
- Gondoltam bejövök. De már itt sem vagyok -  mondtam halkan, miközben az ajtó felé ballagtam. Ám nem engedett ám ilyen könnyen ki Owen. Megragadta alkaromat, majd visszahúzott.
- Tudja már, hogy gyereket vársz tőle? – nézett le rám. Arcomra fintor kúszott, majd elhúztam kezemet. Miért kérdez egyáltalán ilyet? Szerintem rohadtul semmi köze nincs a magánéletemhez. Azt mondok el az embereknek, amit én mondok.
- És te felfogtad már, hogy semmi nincs köztünk? – vágtam vissza. A válaszra nem voltam kíváncsi, így hát elhagytam a kórtermet. Morogva mentem el a rendőr előtt. Beszálltam a liftbe, s lementem enni valamit. Már kellőkép éhes voltam. Az étkezőben bekapcsoltam a telefonomat, és vettem szendvicset is. Leültem egy szabad asztalhoz. Az étkezőben rengeteg doktor, rezidens és nővér volt. Megbámultak. Az elsőévesek összesúgtak az asztaloknál, s szúrós szemekkel néztek rám. Zavartan ültem le az asztalhoz, s vettem elő telefonomat. Anyámat tárcsáztam. Valakinek muszáj elmondanom, hogy mi történt. Meg amúgy is. Nem beszéltem már vele egy ideje.

Szóval előkerestem a számát a névjegyzékbe, és fülemhez emelve a készüléket.
- Szia kincsem! Baj van? – anyu a vonal másik végéről aggódva kérdezett. Megforgattam szememet és beleharaptam szendvicsembe.
- Csak gondoltam elmondom, hogy Harry itt van nálunk a kórházban. Infarktusa volt – mondtam, s hátra dőltem a székben.

* Harry Styles *

A mellkasom enyhén fájt, s mintha hatalmas súlyt nyomtak volna rá. Laposakat pislogva nyíltak fel szemeim. A klór szag beférkőzött tüdőmbe. A gép csipogott mellettem, s mintha minden emlék visszajátszódott volna fejembe, melyeket itt éltem meg. Torkom száraz volt. Köhögnöm kellett párat, és szemeimet ismételten lecsuktam.  A fény, a fehér falakkal együtt meglehetősen bántotta a szememet.
Erőt vettem magamon, szemeim felnyíltak. kedvem lett volna felülni, és mikor ezt megpróbáltam kísérelni, nem jött össze. A bilincs csörgött egyet, ahogy a fém a fémet érte.
- Kellene valami, Styles? – a hangra fejemet felkaptam, s oldalra fordítottam azt. A börtönből ismert egyik őr bámult rám vigyorogva. Arcomra fintor kúszott. Eddig igazából észre sem vettem, hogy nem egyedül vagyok a kórteremben.
- Egy kis víz – mondtam halkan, és elkaptam tekintetemet. Valóban ki voltam száradva, mert elég halk volt a hangom. Az őr, odalépett hozzám, és felvette a műanyag kancsót az éjjeli szekrényről. A kancsó melletti műanyag pohárba pedig öntött vizet.                                                              
Valahogy feljebb ültetett, s az egyik kezemről pedig levette a bilincset. De csak addig, míg ittam. A pohár tartalmát megittam, majd visszaadtam neki azt. Nekidőltem hátammal a párnának, hogy kényelmes legyen. Az őr ismét visszatette kezemre a bilincset,majd leült a sarokba. Kint lehetett beszélgetés foszlányokat hallani. Néhány nővérektől származó nevetést. Pár ajtócsapódást. Majd lépteket, melyek a kórtermem felé tartottak.  Szívem mélyén Abigel-t vártam, ahogy bejön. Tegyük fel, még el is mondja Ő maga, hogy gyerekünk lesz. De tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

Azt viszont tudom, hogy infarktusom volt. Arra is emlékszem, hogy miért.  Igazából jobb lett volna, hogyha Abigel mondja el maga, hogy gyereket vár. Még most is emlékszem arra, hogy az anyukája milyen fejet vágott, mikor bejött hozzám.                                                                                                                                                     És, hogy én mit reagáltam erre? Igazából szerintem az infarktus megmagyarázott mindent. Tisztában vagyok vele, hogy Abigel konkrétan egy gyilkostól származó gyereket tart a szíve alatt. Tudom, hogy egy gyilkos nem érdemli meg a boldogságot. Pedig, én annyira vágyom arra, hogy családom legyen. Vágyom arra, hogy rendes munkám legyen. Szerető családom. Pár gyerekkel, egy szerető feleséggel. De ez már veszett ügy. Tudom, hogy soha nem lehet normális életem. Mindent elszúrtam, már akkor, mikor megöltem az első áldozatomat.
- Na mi van, Styles? Megpróbáltad magad megölni? Ilyen könnyen nem juthatsz a pokolba – a hangra fejemet felkaptam, s beharaptam ajkamat. Dr.Owen Seggnyaló Hunt díszes vigyorral közeledett felém. Tudta, hogy nem bánthatom. Pedig, ó Istenem. Úgy behúztam volna neki egyet, és addig ütöttem volna a vigyorgó pofáját, míg már vért nem köpköd. De egyrészt ez azért nem sikerült, mert ki voltam bilincselve. Másrészt pedig tudom, hogy a rendőr sem hagyta volna. De még elképzelni is vicces, hogy egy kórházban verekszik össze egy osztályvezető, illetve egy börtöntöltelék. Milyen szép szavakkal jutalmazom magam.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök neked, Hunt! Tudom, hogy mi hiányzott eddig az életemből, de most már minden tökéletes! – rikkantottam iróniával túltengve, s rámosolyogtam. – Remélem eszeveszetten szarul érzed magad – kacsintottam rá. És ekkor közeledni kezdett felém. 



2 megjegyzés:

  1. Nagyon tetszett ez a resz is, ugy ahogy a tobbi. Remekul irsz. Imadas, varom a kovetkezo reszt❤

    VálaszTörlés
  2. Huhu de kíváncsi vagyok hogy mi lesz ennek a vége�� remélem hamar Jon a következő ��

    VálaszTörlés