2017. február 13., hétfő

30.Rész: Én vártalak

Szép estét mindenkinek! :)

Meghoztam - kis késéssel - a 30.Részt! :) A nézettség egyre jobban nő, ahogy a feliratkozók száma is:) Köszönöm ezt nektek, s most már ideje lenne elérni a bűvös 69-et, vagy 70-et. Remélem segítségemre lesztek:D
Köszönöm a két kommentet - ami picit kevés volt -. Remélem erre a részre kicsit több érkezik, bővebb véleményekkel :)

Valentin-nap előtt hoztam nektek a 30.-at, és szeretnék ezúton is Nagyon Boldog Születésnapot kívánni egy kedves olvasómnak, és barátnőmnek, Stefinek! Valentin-napi baby, így én lehetek az első, aki felköszönti. 💓💓

Kellemes olvasást! 

Taylor xx

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Harry már napok óta itt van nálunk. Egyszerűen képtelen vagyok bemenni hozzá. Van, hogy ott állok az ajtaja előtt, s nézek be az ablakon. Ő olyankor azért nem vesz észre, mert vagy egy nővért bámul, aki bent van nála, vagy alszik. Nem csinál sok mindent. Igazából az állapota jó, szóval egyáltalán nem kellene  kórterme előtt lennem. Egyébként a nővérek árgus szemekkel néznek rám, és várják, hogy mikor megyek be a gyilkoshoz, aki felcsinált.
Egy fárasztó műtéttel zártam a napomat. Már este volt. Az irodámban ültem, s az ablakon bámultam ki, egyenest a városra figyelve. Imádtam ilyenkor nézni a sötét tájképet, ahol csak az autók, és a panelek apró fényei aranyozták be az estét. Már rég haza kellett volna mennem, ugyanis a műtétet lassan két órája, hogy befejeztem. Mialatt műtöttem síri csend volt. A kollégák nem beszéltek, csak pusmogtak néhány szót. De őszintén? Hidegen hagytak. Nem érdekelt a véleményük, ahogy jelenleg senkié sem. Az én életem, és én döntöttem úgy, hogy megtartom a kicsit. Mindenki azt hiszi, hogy ezt a döntést nagyon egyszerűen hoztam meg. Pedig nem. Rengeteget gondolkoztam, mi és hogyan legyen tovább.


Eszmecserém végére érve felálltam, és levettem fehér köpenyemet. Átvettem a rendes utcai ruhámat, táskámat vállamra kaptam. A kulcsaimat fogva hagytam el az irodát, amit bezártam. Lepillantottam hasamra, s kezemet az említett  területre simítottam.

- Zűrös vagyok tudom, de meglátod, idővel minden a helyére fog rázódni. És én itt leszek veled, és szeretni, óvni foglak mindentől – mondtam hasamnak, s ajkamba harapva néztem körbe. Kíváncsi voltam, hátha látott valaki. De nem, a folyosó kihalt, s csendes volt. Akárcsak általában.                                                      
Kórtermek előtt haladtam el, illetve pár ügyeleti szoba ajtaja is megfűszerezte utamat. Lábaim maguktól vezéreltek, egyenesen a kétszázhúszas ajtó felé. Agyam már megállást parancsolt, a szívem mégsem engedelmeskedett neki. Nem érdekelt, ha Harry aludt is. Beszélni akartam vele, most, mert tudom, hogy többet nem lesz rá alkalmam. 

Az őr felpattant a székéről, s kissé álmoskásan bámult rám.
- Segíthetek? – húzta ki magát, közbe pedig engem nézett. Eléggé nyúzottnak tűnt, de különösebb érdeklődést nem tettem felé. Nem az én dolgom.
- Beszélnem kell Mr.Styles-el. És ez magánügy – hazudtam, táskám pántját fogva. 
- Kap öt percet, utána visszajövök – egyezett bele, majd elhagyta a szobát. Mély levegőt véve fordultam Harry felé, aki kissé meglepetten nézett rám. Mielőtt valamit is mondhatott volna megszólaltam.
- Beszélnünk kell. Ez nem várhat – suttogtam. Leültem jó távol tőle, és próbáltam nem a szemébe nézni. Hogy miért? Tudtam, hogy simán elgyengülnék, már ha rá nézek. Még egyszer pedig nem akartam gyengének tűnni előtte. Elég volt akkor mikor végig fektetett az asztalon és….
- Ha arról lenne szó, akkor tudom, hogy terhes vagy – minimálisan felült, miközben reakciómat várva nézett rám. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátogtam mint egy hal. Végül szemeibe néztem. Teljesen meglepődtem, kezemet hasamra simítottam.
- Mégis honnan tudod? Ki mondta ezt neked? – homlokomat értetlenül ráncoltam. Senki nem jutott eszembe, aki esetleg elmondta volna neki. Meg amúgy is, csak olyan embereknek mondtam el, akikben valóban bízom. Az már egy másik téma, hogy végül mindenki megtudta. Mert azért idővel feltűnt volna az embereknek, hogy terhes vagyok. 


- Anyád volt bent nálam, mielőtt infarktust kaptam volna – nézett fel rám, fejét minimálisan oldalra döntötte. Ha eddig nem voltam eléggé meglepve, most már a levegőt is kapkodni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg képes volt anyám ilyet tenni. Azt hittem, hogy csak valami barátnőjével találkozott, és nem a gyerekem apjához ment be a börtönbe. A szívem valami eszeveszett ritmust kezdett el verni, egyenesen fülemben hallhattam azt a bizonyos lüktetést. 
- Én vártalak – hangja visszazökkentett a szomorú valóságba. A valóságba, ami koránt sem olyan, mint a mesékben. Ahol csúnya, gonosz emberek élnek. Gyilkosok, őrültek. És minden ember tudja, hogy a végén valahogy egy bizonyos értelemben ő is őrült lesz. – Vártam, hogy be gyere hozzám, és elmondd te magad. A te szádból akartam hallani, hogy az én gyerekemet hordod a szíved alatt – csak nézett rám. Szemei kissé szomorkásan csillogtak. Nem tudott meghatni, viszont felidegesíteni már annál inkább.


- Ne akarj bennem bűntudatot ébreszteni, mert én semmi rosszat nem csináltam! – álltam fel a székből – nem kérhetsz számon, mert én nem bántottalak. Te voltál az, aki elbasztad az életedet, már akkor, mikor megölted az első áldozatodat – mentem hozzá közelebb. Miért közeledtem hozzá? A választ sajnos nem tudom, csak mentem. Hajtott valami, és most nem a szívem. Már ott voltam az ágyánál. Ő csak kapkodta a fejét, és próbálta megemészteni szavaimat. – Arról én nem tehetek, hogy elbasztad az életedet – suttogtam, immáron  egy vonalba arcával. Tekintete meglepett volt, ajkai a meglepődéstől elnyíltak. Végül szemei ajkaimra siklottak, majd vissza barna íriszeimbe. 
Nem szólt semmit, ajakpárnáit benedvesítette, fejét pedig fellökte. Meg kellett támaszkodnom, így kezem kibilincselt kezén landolt. Megcsókolt. Nem volt durva, nem erőszakoskodott, nem kért egyből bejutást számba. Olyan volt, mint akkor. A szívem heves ütemet vert, lábaim megremegtek. Szememet lehunytam, testemet különös bizsergés járta át. Végül elengedtem lebilincselt kezeit, s ujjaimmal göndör fürtjeibe túrtam. Belenyögött számba, miközben végig nyalta alsó ajkamat. Végezetül nyelvünk forró, nyálas táncot járt. Tudtam, hogy levegőm vészesen fogyott, ahogy perceim is, amiket az őr nélkül tölthetek vele. 
Mint minden jónak, ennek is hamar vége lett. 
Egymás ajkaira lihegtünk. Lepillantottam Harry telt, húsos szájára, mely most a nyáltól csillogott. Mellette még meggypiros is volt. 

- Ajánlom, hogy ne nyíratasd ki magad! Még ki kell mentenem a börtönből a gyerekem apját! -



6 megjegyzés:

  1. Aaaa mindenit:oo erre nagyon kíváncsi leszek hogy kijuttatja-e:o remélem igen es boldog család lesznek es ahh*-* de varoom a következőt:))

    VálaszTörlés
  2. Nagyon sajnálom hogy csak ennyi kommentet kapsz, mikor hihetetlenül fantáziadús történetet hozol össze. A nyelvezet is csodálatos, szóismétlést és egyéb zavaró hibákat sem lehet találni. Remek volt ez a rész is, akárcsak a többi.:)

    VálaszTörlés
  3. Még szép hogy ki kell mentenie💕

    VálaszTörlés
  4. Nagyon várom a következőt, baromi jó ez a blog! 😘

    VálaszTörlés
  5. Hello, hello! Nos ez az első kommentem a tortentedhez egy nap alatt végig olvastam, nos rólam azt kell tudni, hogy apszolute nem vagy 1D rajongó... Viszont imádok olvasni és abban bizony nem valogatok. Jöhetnek könyvek, blogok stb... Ez a történet nagyon tetszik csak úgy faltam sorokat remélem mihamarabb jön a következő rész. A hozzád hasonló fantáziával rendelkező emberekből kiváló szerzők születnek . Ne hagy abba az írást úgy vélem ez a te szuper erod. Rendkívül jól bansz a szavakkal csak így tovabb!


    Egy alázatos olvasó. :)

    VálaszTörlés