2017. április 3., hétfő

31.Rész: Ígéretek, mint akkor

Drága megmaradt édeskéim!
Sajnálom, hogy közel másfél hónapig nem jelentkeztem új résszel. Rengeteg okot tudnák sorolni, de az évek alatt megtanultam, hogy ez nem megoldás.
Most viszont belecsöppenünk a változások viharába!
Kellemes olvasást, ha kedvetek tartja, s fontosnak vélitek megosztani velem véleményeiteket, akkor pötyögjetek pár sort! :)
Éés igyekezzünk elérni a 70 rendszeres olvasót! :)

Ölel, csókol mindenkit;

Taylor xx

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Mióta Harry-t elvitték vissza a börtönbe, azóta nem találkoztam vele. Pedig gondolkoztam azon, hogy bemegyek hozzá, és beszélek vele, arról, hogy talán nem kellene őt kiszabadítanom. Nincs tervem, és nem tudom ezt úgy elintézni, hogy ne kerülnénk utána bajba.
Egyébként, eltelt már egy hónap. A baba már öt hónapos. Imádom. De tényleg, és már mozog. Úgy bizony, a picike kis pocaklakóm már mozog. Egyre többet. Mikor az időm engedi, olvasok neki mesét. Olyankor mindig mozog, rugdos, és a többi. A napjaim boldogabban telnek, mert tudom, hogy hamarosan meg fog születni. Talán minden helyre jön, mármint minden más, Harry-n kívül. Ő hiányzik. Bizonyos szinten kötődöm felé, mert mégis csak a gyermekem apja. És azt még sem hagyhatom, hogy a gyerekem apa nélkül nőjön fel.

A kórházban ez az utolsó hónapom, ami igazából nem is teljes hónap, már csak három hét. A születésnapomon is túl estünk. Anyu sütött nekem tortát, amit ketten nagy nehezen, napok alatt megettünk. Owen a kórházban felköszöntött, az apjával egyetemben. Jó volt végre látni az öreg Hunt dokit, már régen találkoztam vele.
A műtőből kiérve kezemet alaposan megmostam. Lejjebb hajoltam a csaphoz, s ujjaim között is rendesen megmosom a bőrt. A kicsi mozogni kezdett hasamban,mire elmosolyodtam, a vizet elzártam. Kezemet megtöröltem, majd az államon pihenő maszkot a kukába hajítottam. Bal tenyeremet hasamra simítva lépkedtem a lift felé. Le kell ellenőriznem az egyik betegemet, utána
pedig meg kell keresnem Owen-t. Muszáj lesz vele beszélnem.
A lift levitt az osztályra. Azokat a rezidenseket, akik velem fejezték be pár perce a műtétet, a nővérpultnál voltak. Odamentem az egyikhez, Dr.Andersen-hez.
- Dr.Andersen, a beteg állapota? -  a fiatal rezidens felém fordult, elszakadva baráti társaságától.
- A beteg állapota stabil. Alszik még. Ügyelek ma, szóval ha gondolja nyugodtan hazamehet - mosolygott rám a barna bőrű, fiatal lány. Igazából őt kedveltem. Tudta, mi történt köztem és Harry között - ahogy a kórházban dolgozók kilencvenöt százaléka -, de nem ítélt el, vagyis én úgy láttam. Tekintetem az ablakon túl fekvő betegre esett. Arca békés volt, s valóban aludt. Mellette ott ült a felesége, a kezét fogva várta, hogy felébredjen férje.
- Azért még bemegyek, megnézem


Az emeletre felérve az iroda felé ballagtam. Már utcai ruhában ténykedtem a kórház falain belül, ami igazából csak annyit jelent, hogy elintéztem néhány dolgot az irodámban. Az ajtóhoz érve két kopogás után benyitottam. Owen ott ült az asztalánál. Fáradtnak, és nyúzottnak tűnt. Látszott rajta, hogy nem mostanában aludt utoljára. Érkezésemre monoton hangon szólalt meg.
- Ülj le, ha papírokat hoztál tedd ide - mutatott az asztal sarkára - És menj - morogta, s közben tovább írt valami lapot. Hümmögtem egyet, és becsuktam az ajtót. Leültem vele szembe.
- Tudnál rám figyelni egy picikét? - kérdeztem halkan, táskámat ölembe ejtve. Owen hangomra felkapta fejét, s azonnal eldobta a tollat. Szemei nagyobbra nyíltak, ugyanakkor a fáradság még csüngött rajtuk.
- Persze, figyelek - mosolyodott el fáradtan. Arcán több hetes borosta is díszelgett. Vajon mikor járt utoljára otthon?
- Minden rendben? - kérdeztem kíváncsian, arcát fürkészve. Tekintetét egy pillanatra elkapta, majd sóhajtva dőlt hátra a székében.
- Nem mondanám - motyogta halkan, tollával játszadozva. Szemöldököm felszökött, s értetlenül próbáltam vele felvenni ismételten a szemkontaktust.
- Mi történt Owen? Kérlek, ne kelljen mindent kirángatni belőled! - haraptam ajkamba. Nagyon-nagyon érdekelt, hogy vajon mit is akar mondani, ezért sürgettem.
- Megnéztem a kórház költségvetéseit. És...nem hiszem, hogy lenne még fél évünk - számomra ez volt az, amit soha nem akartam hallani. Nem akartam hallani, hogy az a hely, ahol konkrétan felnőttem, nem lehet többé. Most mégis megtörtént a számomra lehetetlen.
- Miért mondod ezt? Apád rengeteg ideig volt a főnök, akkor sem történt meg! - kiakadtam. Hangom remegett. Elérzékenyültem, ezért a sírás határán voltam.
Owen sóhajtva dőlt előre, s ujjait összefűzte egymással.
- Én nagyon sajnálom, Abigel. De...eladósodtunk. Van egy ügynökség, a Pegazus. De az a baj, ha ők megelőznek minket felszámolnák a kórházat. Mindenkit elbocsájtanánk, és így is - úgy is bezárnánk a kórházat - sóhajtott fel, majd lehajtotta fejét.
- És te csak ülsz itt, és számolgatod a nyomorult költségeket? Nemhogy inkább cselekednél, Owen! - emeltem fel hangomat, miközben felálltam - Nem adhatod fel! ha...ha...kell...én...megveszem a kórházat! -

Miután Owen-el szép kis veszekedést lenyomtunk, beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy elintézünk néhány dolgot, mielőtt a Pegazus intézkedne. Ketten kevesen vagyunk, hogy ezt elintézzük. Owen a Trauma osztályért felelne, én az Ambulancia részért, és még kell egy gyereksebész, s még számos doki, hogy miénk legyen a hely. Owen ígéretet tett, miszerint szerez még embereket.
A kórház falait elhagyva megcsapott a januári kellemes, fagyos hideg. Pocakomra simítottam kezemet, miközben a parkolóban pihenő autóm felé igyekeztem. Óvatosnak kellett lennem, mivelhogy a cipőm eléggé csúszott, és már jeges volt minden. A kocsiba szálltam, táskámat az anyósülésre dobtam. Dideregve kapcsoltam be a fűtést, s haza mentem. A ház csendes volt, anyám úgy tűnik, hogy otthon van.
Sóhajtva zártam be magam mögött a bejárati ajtót, majd elindultam a konyha irányába. A folyosón, s a többi kis helyiségnél felkapcsoltam a lámpát. Ennyi idős létemre is, utáltam a sötétben lenni, akárcsak egyedül. Sokszor elképzeltem már, ahogy Harryvel a kanapén fekszünk. A tévében nézünk valami eszméletlen unalmas filmet, vagy esetleg egy akció dús sorozaton pörgetjük szemeinket. De tudom, hogy ez a teljes, s unalmas boldogság nem volt valóra válni. Harry maximum 20 év múlva fog szabadulni, amit képtelen vagyok megemészteni. Ezért is kell valahogy kiszöktetnem őt.
Vicces, nem?
Egy olyan emberen akarok segíteni, aki bántott, nő társaimat gyilkolta, s mégis. Mégis, tőle estem teherbe. Úgy érzem, hogy beleszerettem. Beleszerettem egy gyilkos, lesittelt férfibe, ki párszor az infarktust hozta rám.

Ettem vacsorát, majd felmentem az emeletre. Gondoltam ideje lefürödnünk, már igazán ránk férne, mert hosszú napunk volt. A baba közben folyamatosan rugdosta a hasamat, mire mosolyogva simítottam az említett testrészre. A fürdőben becsuktam magam után az ajtót, majd bekapcsoltam a telefonomon egy zenét. A ruhákat lassan lekapkodtam testemről, s a szennyes kosárba száműztem őket. A kád kerámia szélét megfogva szálltam be a meleg, kellemes vízbe. Izmaim ellazultak, lábaim a forró érzéstől libabőrösek lettek. Hátra dőltem, miközben szememet lehunytam. Kezem felsiklott hasamra, amit tovább cirógattam. Hirtelen a telefonomból kiszökő hangok megálltak, s helyette rezegni kezdett a készülék. Ijedten ültem fel a kádba, majd gyorsan megtörültem kezemet egy törülközőbe. Fogadtam a hívást, majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Elnézést kérek a kései zavarásért, Dr.Hill. Az ügyfelem, Mr.Styles szeretne magával találkozni! Érdekli, hogy mi van magával, azért mihamarabbi beszélgetésre hívja magát - hangja kedves volt, viszont fáradt. Mintha minden apró kis problémát rá akasztottak volna. Megértem, hogy húzós napja lehetett, elvégre ügyvéd. Pár percig elgondolkoztam a válaszon. Jó ötlet lenne Harry-vel találkozni? Igaz, látnom kellene, elvégre a gyerekem apja. Lenne mit megbeszélnünk.
- Üdv, szívesen elmegyek holnap, szabadnapom lesz - piszkálgattam térdkalácsomat, amibe körmömmel apró kis hold alakokat nyomtam.
- Mr.Styles a lelkemre kötötte, hogy ígértessem meg magával - fáradt hangjában cseppnyi jókedv is felderült. Hmm...ennyire fontos lenne Harry-nek, hogy találkozzunk?
- Ígérem 

Idegességem átveszi testem felett a hatalmat, miközben lassan befele sétálok. Mindent leadok, mint akkor. Minden olyan, mint akkor. Minden arra emlékeztet, mint akkor. Mély levegőt véve sétáltam a tárgyalóhoz, ahol végre beszélhetek vele, mint akkor.

De vajon most is az lesz, mint ami akkor? 




1 megjegyzés: