2017. június 24., szombat

35.Rész: Szabadság?

Szép estét!
Tudom, hogy ez a rész nem lett hosszú. Tudom jól, de így terveztem.
A történet egy megrázó pontjához közeledtünk. Szerintem mindenki ezt várta, és igazat megmondva én is ezt vártam. Akartam, hogy ezt a bejegyzést megírjam, nagyon-nagyon meg akartam már veletek osztani ezt.
Remélem mindenkinek ,,átmegy"!
Kérnék pár kommentet, vélemények gyanánt!:)
Kellemes olvasást mindenkinek!

Sok puszi!

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Hatalmas pocakom ellenére is valamilyen szinten gyorsan álltam fel a kanapéról, hogy a konyhában csörgő telefonomhoz lépjek. Vártam már, hogy Harry hívjon, és végre szóljon, hogy mehetek érte.
 A készülék hangosan zengett a bárpulton. Ismeretlen szám volt, de ez most nem érdekelt. Volt egy sejtésem, miszerint Harry az. Ő az, és sikerült kiszabadulnia.
Nem haboztam, azonnal elhúztam a zöld ikont.
- Abigel, Kincsem! Sietned kell. A Green Street végénél van egy telefonfülke, ott várlak. Minden kész van, kijutottunk! Elkezdhetjük az új életünket! - talán soha nem hallottam Harryt ilyen boldognak. Tudtam, hogy mosolyog. Még ha a helyzet eléggé rossz is, és amit csinálunk az nem legális. De velem lehet, nem kell egyedül felnevelnem az ikreket. Nem kell egy fáradt nap után nélküle ágyba zuhannom. Igaz, hogy anyu biztosan segítene, de mégsem lenne ugyan az. A kicsiknek szükségük van egy apára. És az az Apa csak is kizárólag Harry lehet. Nekik, nekem nincs szükségünk másra. Nem kell Owen, se más. Nekünk csak Ő kell. Az Ő gyerekei.
- Rendben Harry! A csomagok már hetek óta a kocsiban vannak. Sietek, szeretlek! - mondtam még utoljára, majd kinyomtam a telefont. A készüléket mellkasomhoz szorítva engedtem ki a tüdőmbe szorult levegőt. Tekintetem lesiklott pocakomra, ahol az apró tappancsok kirajzolódtak.
- Tartsatok ki! Megyünk, és megmentjük apucit! - szólaltam meg, eltéve a telefont.
 Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam egy pulcsit, s a kocsi kulcsot ujjaim közé zártam. Becsuktam az ajtót, amiben a kulcsot elfordítottam. A kocsihoz érve lassan beszálltam, majd hasamra simítottam. Ideges voltam, és féltem, hogy ne történjen semmi rossz. Talán hülyén hangzik, de volt valami rossz előérzetem, éreztem, hogy lesz valami. Ha nem most, akkor pár nap múlva.

* Harry Styles *

Anthony-t és Malik-ot már rég elvitték. Már csak én vártam életem szerelmére, hogy új életet kezdhessünk négyen, az ikrekkel együtt. Egy olyan helyre megyünk, ahol senki nem bánthat minket. Ahol nem tudják, kik vagyunk, és miért mentünk oda. Ahol talán nem fognak megtalálni engem és őket. Ott nyugodtan kezdhetünk új életet. Még nem tudom, hogyan is fogom ezeket megosztani az ikrekkel, és megértetni velük a történteket. Tudom, hogy akkor egy bizonyos ideig meg fognak utálni. Meg fognak utálni, mert gyilkoltam. Mert ártatlan nők életét oltottam ki, indokok nélkül.

A fekete Range Rover kecsesen parkolt le előttem, s én már be is pattantam. Egyfajta megkönnyebbülés járta át testemet. Mintha most értem volna haza, otthon voltam.
 Örültem, hogy végre láthatom Abigel-t, és annak is, hogy hamarosan megszül. És igen, ott lehetek az ikrek érkezésénél, minden mozzanatot láthatok. Jó, nem mintha az orvosin ezt nem tettem volna meg.

Tekintetem Abigel-re siklott, ki mosolyogva nézett rám, s már hajolt is számra. Egy szoros csókban részesítettem, majd már el is indultunk.
- Hiányoztál - simítottam hatalmas pocakjára. Nem gondoltam volna, hogyha egyszer felelek a gyilkosságokért, akkor utána kiszököm a börtönből. Nem hittem volna, hogy évek múltán itt fogok ülni egy csodálatos nő mellett, akivel éppen az új életünk felé hajtunk, ahol nyugodt körülmények között megszülheti a babáinkat. Mondhatni mindezeket a babákért és érte csinálom. Várjunk csak! Valóban mindent értük csinálok. Ők a családom, ők a mindeneim.
- Te is nagyon hiányoztál nekem! - tekintetét egy pillanatra levette az útról, s rám szegezte. Gyönyörű csokoládébarna szemei smaragdjaimba hatoltak. Hiányzott már pillantása, a hangja, a mosolya, a nevetése. Egy szóval mind az, amit képes volt nekem odaadni.

Tudom, hogy egyszer felelni fogok a hibáimért. Tudom, hogy egyszer, mikor meghalok, a menny és a pokol között hintázva a bűneimet feltüntetik. Tudom, hogy nem a mennyországba jutok, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt valóban nem érdemlem meg. Lehet, hogy őket sem érdemlem meg.
De mindent megteszek, hogy míg csak lehet, velük legyek.
Neveljem a gyerekeimet, és álmaim asszonyával feküdjek le esténként, egy kimerítő nap után aludni.


A zöld jelzés után a gázra taposott, hogy mihamarabb elhagyjuk a várost. Otthagyni mindent, minden szörnyűséget. Minden bánatot, minden örömöt és emléket.
Mikor már megnyugodtunk volna, hogy megúsztuk, jó pár sziréna csapta meg fülünket. Azt hittem, gyorsabbak leszünk, és hamarabb távol leszünk. Tévedtem. Baszottul tévedtem.
Féltem, hogyha elkapnak minket, mi lesz velünk?

Kis ijedség siklott át végtagjaimon, miközben összenéztünk. Most ő is ijedt volt. Látszott vonásain, s azon, ahogy egyre jobban szorította a kormányt.
- Hé, minden rendben lesz! Csak figyelj az útra, és vezess - mondtam megszorítva kezét. A házakat elhagyva egy olyan útra tértünk, ahol végtelenségig terültek el két oldalt a fák. Egyedül csak a kis út volt, amin végig mentünk. Maga a táj nagyon gyönyörű és hangulatos volt. Tekintetem a fákra siklott, ahogy elmosódott az autó gyorsasága miatt. Az emlékek beugrottak, mikor például ide rejtettem el egy holttestet, amit soha nem fognak már megtalálni. Abigel ezeket nem tudja, de... egyszer mindezeket szeretném neki megmondani. Szeretném megosztani vele, mit miért tettem, s mi, illetve ki váltotta ezeket ki belőlem. El akartam neki mondani, mi vezérelt, mikor megöltem annyi nőt.

Zsebembe nyúltam, melyben egy töltött pisztoly lapult. Poros hajamat összeborzoltam, s megtörültem kicsit izzadt arcomat, amin volt pár karcolás. Karcolások, de nem maradandó sérülések.
Kibiztosítottam, majd mély levegőt vettem, s lehúztam az ablakot. Abigel nem érette, mit akarok, ezt onnan is tudtam, hogy szemem sarkából észrevettem értetlen tekintetét. Muszáj voltam tenni valamit, nem hagyhattam, hogy elkapjanak minket. Még egy utolsó levegővétel...

Kihajoltam, majd hátra lőttem. Eltaláltam a rendőrautó szélvédőjét, majd párszor az első két kerekét. Visszahajoltam, s a mellettem ülő szépségre pillantottam. Keze a váltón volt, amit elkaptam, s ujjainkat összefűzve megszorítottam kezét.
- Minden rendben lesz, ígérem! - néztem rá komolyan. Magamat és őt is meg szerettem volna ezzel győzni. Azt akartam, hogy megnyugodjon. Nem akartam, hogy neki és a babának is valami baja legyen.
Mély gondolkodásomból, s az előre bámulásomból egy hatalmas lövés szakított ki. Megijedtünk mind a ketten, s összenéztünk. Tekintetében talán még sosem láttam ekkora rémületet.

A kocsi megcsúszott, mert a kerekét eltalálták.

* Külső szemszög *

A fekete Range Rover kisodródott a pályájáról, így egy út szélén álló fának csapódott. Hatalmas fékcsikorgás törte meg az akkor csendes utat. A rendőrautók szirénája nem csillapodott, sőt, olyan volt, mintha még erősödött volna. A csattanás hatalmas volt, s az autó felgyulladt. A tűz, illetve a porfelhő alól egy árnyék vetült a rendőrök elé, kik pisztolyukat tartották maguk elé. Várták, mi fog történni. Még nem akarták kihívni a tűzoltókat, ezért figyeltek. Figyeltek, mi fog történni.
A porfelhő alól egy alak sétált ki, terhes barátnőjét kezei közt tartva. Lépte lassú volt, konkrétan csoszogott. A nő fejét hátra vetve, konkrétan eszméletlenül feküdt a göndör férfi karjaiban. Harry meggyötörten esett térdre, könnyei potyogni kezdtek. Az arcát egy üvegszilánk felszakította, s ömlött belőle a vér kedvese arcára. Nadrágja szakadt volt, s koszos.

Röpke pillanatok alatt ájult el a férfi is, szíve választottja mellett. A fa égni kezdett, recsegett-ropogott, akár a két fiatal szíve, melyek lassú tempójukat elhagyva megszűntek dobogni.
A rendőröknek ez egy afféle löketet adott. Megbizonyosodtak a körülményekről, majd odamentek. Nem mind, csak pár, hogyha esetleg valami mozgás történne, tudjanak cselekedni.
 Igaz, hogy a férfi gyilkolt, mégsem hagyhatták őket meghalni.
Hívták a mentőket, illetve a tűzoltókat. A mesterséges lélegeztetést pedig megkezdték. Harcoltak a négy életért. Az anya, az ikrek és a férfi életéért. Harcoltak azért, hogy Harry Styles-t ismét a rácsok mögé juttassák.
Harcoltak azért, hogy egy anya túlélje ezt, túlélje, és feltudja nevelni a két gyermekét. Felnevelni őket apa nélkül. Egy olyan életet adni az ikerpárnak, ahol nem szerepel az apa szó. Ahol senkit nem tudnak majd így hívni, mert nem lesz rá alkalmas ember. Ha nincs ott velük Harry Styles, akkor a gyerekeknek nem lesz apjuk

Illatok keveredtek, szívek álltak le, s a füst borzasztó szaga mindenki számára fullasztó volt. A halál szaga mindenkit elvarázsolt, vagyis nem. Mondhatni inkább megrémisztett. Mintha az erdő üvöltött volna. Üvöltött volna, hogy azt a csípő érzést tegyék semmissé. Vagyis oltsák el a tűzet, ne fosszanak meg több fát az éléstől.
A tűzoltók előbb megérkeztek, hogy eloltsák a maradék tüzet. A roncsból nem volt mit kiszedni. Bizonyos egészségügyi felszerelés náluk is volt, viszont itt nagyobb szükség lett volna tapasztalt mentősökre, tapasztalt orvosokra, akik tudják, mit tesznek. Akik nem kötik félre az infuziót, nem vágnak el zsinórokat. Akik nem vágják fel más orvostársuk tenyerét egy fontos műtét alatt.
Tapasztalt emberekre volt szükség, mint például a Néhai Dr.Abigel Hill és Dr.Harry Styles.



2 megjegyzés:

  1. Mi?? Ezt nem csinalhatod! Mivan? Oruletesen jo resz lett de nagyon remelem hogy a kovetkezo egy nagyon nagyon boldog resz lesz! Imadom a blogod❤

    VálaszTörlés
  2. Ohh kar hogy itt abbahagytad nagyon jo let. Ahogy irsz az csodalatos! Varom a kovi reszt! <3

    VálaszTörlés