2017. augusztus 18., péntek

37.Rész: Ébredés

Szép estét Drágáim!
Sajnálom, hogy hosszú ideig nem volt új bejegyzés. De focizom, és az egyik edzés alkalmával sikeresen eltörtem a jobb csuklómat. Most is gipsz van rajta, de mivel nem fáj, megpróbáltam összehozni valamit.
Köszönöm, hogy eddig kitartottatok!
Igyekszem a következő résszel!

Feliratkozni, kommentelni ér!:D

Kellemes olvasást,

Taylor xx

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Külső szemszög *

Az eddig élettelenül fekvő Harry Styles szemei kipattantak. Tüdeje megtelt friss, ugyanakkor klór szagú levegővel. Légzése rendezetlen volt, sőt. Egyenesen kapkodott oxigénért, amit a teste készült befogadni. Feje kissé belesajdult az erős fénybe, amit látott. A fehér falak minimálisan visszaverték a nap kellemes sugarait, melyek az ablakon szöktek be. Testébe mintha kissé visszaszállt volna az élet. Mindenre emlékezett. Emlékezete tiszta volt, akárcsak gondolkodása. Felülni még nem szándékozott, ezért fejével fordult csak kedvese édesanyjához. Teresa halvány mosolyt eresztett, miközben ráncos, érdes kezét a férfi hatalmas mancsába csúsztatta.
- Szervusz, Harry! - a hölgy, még magát is meglepve, de egy apró csókot nyomott a göndör férfi homlokára. Harry-t ezt a kedves gesztus igazán megindította, torkát megköszörülte. Teresa szó nélkül nyúlt az éjjeli szekrényen pihenő, kék műanyag pohárért.
- Tessék, igyál. Utána próbálj meg beszélni - mosolygott, még ha a helyzet nem volt túl rózsás. Teresa próbált pozitív lenni, holott lánya még nem ébredt fel. Harry lassan ült fel, kicsit nehézkesen. Remegő ujjakkal nyúlt a pohár vízért, amit azonnal megivott. Tekintete nem hagyta figyelmen kívül a babakocsit, amiben a két pici békésen aludt.
Harry majdhogy kiköpte a vizet, s remegő kezekkel adta vissza a poharat.
- Ők...ők az én gyerekeim? - smaragd szemeit sós könnyek lepték el, elérzékenyült. Teresa mosolyogva bólogatott, a poharat visszatette az éjjeliszekrényre. Útja a babakocsihoz vezetett, melyből először a kis Rebecca-t vette ki. Harry szíve hevesen kezdett verni, amit a monitor is bizonyított. Boldog volt. Természetesen csak részben, hisz' kedveséről még semmit nem tudott.
Rebecca édesen szuszogott, miközben mamája édesapja karjaiba adta.

Harry könnyei már utat törtek maguknak, s a férfi arcán siklottak végig. Olyan gyönyörűnek találta a kicsit, tiszta anyja volt. Rebecca végül apja karjaiban kapott helyet, ki szorosan, ugyanakkor úgy fogta, mintha porcelánból lett volna. Védte. Védte, minden áron. Tudta, hogy mostantól, attól a perctől kezdve vigyáznia kell rá. De nem csak rá, hanem Matthew-ra, illetve édesanyjukra. A jövővel nem törődött, hanem minden figyelmét az édes, göndör hajú szuszogó kislányára szentelte. Remegő ujjakkal simított végig a puha arcon, mely hevesen mozgott, ahogy a cumival szórakozott alvás közben. Harry nem bírta levenni tekintetét az apró kis szeretetbombáról.
- Matthew-et is odaadhatom? Mert akkor elmegyek, és megkeresem az orvosodat - Teresa hangja zökkentette ki Harry-t a gyönyörködéstől. Fia nevét hallva, Harry felkapta fejét. Kezei között később már az ikerpárt tarthatta. Könnyei ismét lassan csordogáltak végig borostás, sebes arcán. Mosolygott, igaz, így a sebek húzódtak arcán, de most nem érdekelte a fájdalom.
Mindaddig foghatta karjai között a kicsiket, míg a doktor be nem lépett. Az illető pedig nem más volt, mint Dr.Owen Hunt. Harry karjai megfeszültek, melyeken a két aprócska gyermek békésen szuszogott.
- Kint várunk, nehogy felkeljenek a beszélgetésre. Addig...elmegyünk, megnézzük, hogy van Abigel - Teresa hangja halk volt, miközben elvette a férfi szoros tartásából először Matthew-et, később pedig Rebecca-t. Owen mindaddig komoly arcot vágott, míg volt anyósjelöltje el nem hagyta a szobát.
- Őszintén szólva, reméltem, hogy nem fogsz felébredni. Gondolkodtam rajta, hogy megöllek, de a munkám fontosabb - lassan közeledett a férfi a göndör hajú Harry-hez. Léptei lassúak voltak.
Harry nem tudta, vajon mit mondhatna. Hiába törte a fejét, hogy megszólaljon, egyáltalán nem ment neki.
- Na mi van, Styles? A cica elvitte a nyelvedet? Pedig azt még nem vágtam ki - vigyorodott el a végére Owen, s hangos csattanással dobta le a húzható kis asztalra Harry kórlapját. A hangra az említett összes izma megfeszült. Mellkasa gyorsan emelkedett, s süllyedt. Tudta, hogy most igazán ki kell magáért állnia. Sőt, nem csak magáért, hanem a családjáért.
Lassan bújtatta ki lábait a takaró meleg fogságából, majd állt lábra. Egy bokszer, illetve a kórházi ruha lógott rajta. Míg kómában volt, rendesen lefogyott.
Először kicsit, megingott, majd elindult Owen felé. Magasabb volt nála, sokkal. Megnyalta kiszáradt ajkait, kezeit ökölbe szorította. Csillagokat látott maga előtt, gyenge volt. Gyenge, és szédült.
- Lehet, hogy börtönbe lenne most a helyem, de a te volt jegyesed megmentett. Kihozott onnan, és két csodálatos gyermeknek adott világot. Mindent megkaptam, mindent, amit egész életemben akartam. Lehet, hogy ezek után ismét visszakerülök a börtönbe, de már nem érdekel. Egy vesztes vagy Owen, ezt pedig már bevallhatnád magadnak. Én nyertem, véglegesen én nyertem! Fogd fel, és szállj ki az életünkből! A játéknak vége! - Harry hangja mély, és ellentmondást nem tűrő volt. Owen csak nézett rá, s pislogni sem tudott, teljesen lefagyott a göndör szavaitól.
- Egy másik doki jön, és megvizsgál. Az új ügyvéded már kint vár - fejezte be, majd elindult lassú léptekkel, vesztesként az ajtó felé. Ott viszont megtorpant, és még utoljára hátra nézett.
- De, ha megtudom, hogy bárhogy bántod Abigelt, kitekerem a nyakadat, Styles! - ezzel pedig elhagyta a szobát.

Harry tehetetlenül hunyta le szemeit, miután az új ügyvédje, Mark elhagyta a kórtermét. Teresa még beköszönt a kicsikkel, mikor hazavitte őket.
Harry feje már nem fájt, s egy nővér is hozott be neki ételt, amit azonnal elfogyasztott. De gondolatai folyamatosan csak kedvese, Abigel körül forogtak. Látni akarta, érezni csókja forró ízét, ölelni magához, és megnyugtatni.
Az esti vizit kezdetét vette, melyen Dr.Owen Hunt ezúttal nem vett részt. Harry a vizsgálat végén megérdeklődte az egyik nővértől, hogy mikor láthatja Abigelt. Először ellenkezett, hogy tolókocsival vigyék szerelméhez, de máshogy nem tették volna meg, tekintve, hogy fél napja sincs annak, hogy ismét felébredt.
Az eredményei egyébként kiválóak voltak, aggódalomra oka nem lett volna. De egy valami miatt kicsit tartott. Tartott attól, hogy Mark, az ügyvédje nem tudja elintézni azt, hogy ne kelljen bevonulnia a börtönbe. A családjával akart maradni, s velük megöregedni.

Egy idősödő nővér tolta a kocsit, melyben Harry ült. Igyekeztek Dr.Abigel Hill kórterme felé. Harry idegesen szippantotta be alsó ajkát, majd térdén kezdett dobolni ujjaival.
- Itt jó lesz. Köszönöm, hogy elhozott Mandy - kiszállt a tolókocsiból, majd a nővérre mosolygott. Az ajtó előtt álltak meg, ahonnan Harry lassú léptekkel ment be. Ahogy lábát átemelte a küszöbön, azonnal megcsapta orrát a rózsa, s egyéb kellemes illat, mely egy hatalmas virágcsokorból származott. Az ajtót hangtalanul csukta be maga után. Közelebb lépett, szerelme ágyához.
Mintha aludna.-gondolta magába Harry, s leült egy székre. Abigel arca nagyon nagyon békés volt. A sebek beforrtak arcán, igaz még mindig nagyon fehér volt.
- Én...annyira sajnálok mindent - kereste a szavakat, dadogott, de egyszerűen rengeteg mindent mondott volna egyhuzamban. Tudta, ezt nem teheti. Egy mély levegő.. - Annyira jó lenne, ha felébrednél, és ismét itt lennél velünk. A kicsik... a kicsik is már nagyon várnak rád, Abigel! - Harry hangja megremegett - Az anyjukat akarják. Már..megkapták az apjukat! Szükségem, szükségünk van rád! Istenem... - Harry szempillantások alatt roppant össze, s omlott az ágyra. Könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek, remegő kezei között pedig kedvese selymes tenyerét szorongatta.



1 megjegyzés: