2017. december 31., vasárnap

43.Rész: Emlékek

Sziasztok!
Ez itt az idei utolsó bejegyzésem a Disturbyan. Egész kellemes évet tudhatunk magunk mögött, a blogot illetve. Meglehetősen sok részt sikerült hoznom, de még van belőle pár rész.
A rész végén Harry beszél a Decubitusról, ami egy latin eredetű szó, a felfekvést jelenti.
Kellemes olvasást kívánok a 43.Részhez!
Ezúton kívánok minden kedves olvasómnak sikerekben boldog új évet!
Találkozunk jövőre!
Taylor xx

---------------------------------------------------------------------------------------------------------
* Abigel Hill *

Rég jártam itt.
Mintha minden más lett volna, pedig nem. Minden úgy ment, mint mikor eljöttem.
A falak a betegek állapotukról beszéltek.

Köszöntem a lenti portásnak, aki megismert, s mosolyogva biccentett egyet. Ez volt az első emlékem. Utam a lift felé vezetett, melyen annyit ácsorogtam, mi alatt mentem egyik betegtől a másikra. Viszont volt olyan is, mikor egy betegen a liftben kellett szívmasszázst végezni, s utána toltuk a műtőbe. Hiányzott ez az időszak, de bíztam abba, hogy ha sikerül beköltöznünk a stocktoni házunkba, akkor ismét el tudok helyezkedni egy kórházban. Természetesen amíg a kicsik be nem töltik a 2 éves kort, addig velük maradok.
A lift felért az osztályra, ahol ismét nagy volt a zsivaj. Mint mindig. Kevés volt az orvos, még kevesebb az ápoló. Ahogy a liftből kiléptem, egy orvos rohant el előttem. Nő létére meglehetősen magas volt, hosszú, szőke haja egy lófarokba volt kötve. A fehér köpeny nem volt rajta, csak a kék ruha. És egész nagy hangja volt.
- Nem igaz, hogy nincs itt elég ápoló! Valaki segítsen már! - próbált a beteghez férni, hogy megnézze a pupillareakcióit. Azonnal kabátom cipzárjához nyúltam, amit ledobtam a nővérpultra, és felkötöttem hajamat, miközben arra siettem.
- Mi történt? - kérdeztem, mialatt egy kesztyűt húztam kezemre. A doktornő kérdőn nézett rám. - Dr.Abigel Hill. Itt dolgoztam - csak ennyit mondtam, és szétvágtam a fiatal nőn lévő pólót, hogy szabaddá tegyem mellkasát.
Az ápolók eközben próbálták elállítani a vérzést, mely főként az oldalán volt jelen.
- Lépjen el a betegtől Dr.Hill - egy hang szólt rám a hátam mögül. Nagyot nyelve teljesítettem a kérést, s fordultam meg. Owen mellém lépett, és átvette a helyemet. Kidobtam a kesztyűt, majd mélyet sóhajtva mentem a kabátomért. Igaza volt, mármint, nem az én betegem, és még csak itt sem dolgozom. Viszont egy percre jó volt azt érezni, hogy minden a régi. Hogy még mindig a Fours Season-ba dolgozom, és az életem a munka.

Megvártam, míg Owen átadja a doktornőnek a beteget, akit a műtőbe vittek. Kidobta a kesztyűjét, és felém sietett.
- Mit keresel itt? - nézett rám meglepetten, ám, igazából én lepődtem meg, mikor megölelt. Beszippantottam férfias illatát, majd mikor elléptem tőle felnéztem rá.
- Hamarosan költözünk, és csak szerettem volna elköszönni. És, még körbe akartam nézni, hogy legyen mire emlékeznem - mondtam lehajtva fejemet. A szemeim könnybe lábadtak a sok emlék miatt.
Mikor kócos hajjal, gyermekként szaladgáltam a folyosókon, vagy a nővérpultnál beszéltem a pár percig ott ülő nővérekkel. Mikor még apu élt.
- Tudom, hogy a kapcsolatunknak vége, viszont sok mindent köszönhetek neked Abigel. És szeretném, ha tudnád, hogy mindig itt leszek neked. Még, ha Harry nem tartozik a kedvenc embereim közé, próbálom ezt félre tenni a kedvedért, mert te szereted őt. Szóval, ha bármire lesz szükséged, nyugodtan hívj, vagy üzenj! - fejemet felemelte, és mosolyogva törülte le a könnyeket arcomról. Reszketve fújtam ki a levegőt, ugyanakkor mosolyom is széles volt arcomon.
- Köszönöm Owen. Nagyon köszönöm - megöleltem. Éreztem, hogy hátamra simítja kezét.
- Vigyázz a kicsikre, és arra a majomra - hallottam, hogy fülembe kuncog, ami engem is egy enyhe nevetésre késztetett. Elhajoltam tőle, majd letörölve könnyeimet néztem fel rá.
- Be nézhetnék még újra az irodába? Kérlek, ez nagyon fontos nekem - még utoljára szerettem volna belépni oda, ahol egykor apu ült, és ezt az egészet vezette. Mikor még minden rendben volt, és nem volt káosz.
- Persze, gyere - Owen elvette a pultról az ott pihenő kórlapot, és elindult a folyosó vége felé. Mellette sétáltam, miközben teljesen jelentéktelen dolgokról beszéltünk. Elfordultunk balra, majd Owen az ajtóban előre engedett.
- Igaz, hogy apukád mikor vezető lett, átrendezett itt egy-két dolgot, de mégis olyan, mintha apu még mindig ebben az irodában dolgozna - néztem körbe, s az egyik szekrényhez sétáltam. A sok könyvre, és iratra három kép vigyázott. Egy, amin Owen és én vagyok, Dr.James Hunt, és az édesapám, illetve Owen és az apja.
- Mind a kettő nagyon jó ember volt, Abigel - Owen felsóhajtott, ahogy leült a székébe.
- Túl jó emberek voltak. Igazából nagyon hiányzanak. Félek itt hagyni anyut, mert lehet, hogy ismét depressziós lesz. És így is nehéz volt apu halála után kihúzni ebből az egészből - leültem Owen-el szembe. Telefonom zsebemben rezegni kezdett. - Ne haragudj, ezt fel kell vennem - pillantottam a képernyőre, majd mikor Owen bólintott egyet, mire felálltam, és kimentem az irodából.
- Baj van? - kérdeztem Harrytől, miközben az ablakhoz ballagtam, ami a kórház udvarára nézett.
- Neked is szia. Anyukád elvitte a kicsiket, én meg egyedül vagyok itthon. Csak érdekelt, hogy jól vagy-e - szavai megmelengették szívemet, arcomra pedig egy mosoly siklott.
- Owen irodájában vagyok, hamarosan megyek haza. Vagy, eljössz értem? - ajkamba haraptam, s cipőm orrát kezdtem bámulni.
- Ja, mindjárt ott vagyok - és kinyomott. Homlok ráncolva néztem a telefonom kijelzőjét. Direkt nyomta ki, mert zavarta, hogy Owennel kettesben vagyok. Ha annyira bízna bennem, akkor nem idegesítette volna fel magát ezen.
Nem szeretem, mikor ezt csinálja, mondhatni direkt. Az utóbbi időkben ilyen egyébként, és ez nekem nagyon nem tetszik. És őszintén szólva már kedvem sincs nagyon veszekedni vele.
Visszamentem Owenhez, majd elhúztam számat.
- Ne haragudj, de most mennem kell. Harry kinyomott, mikor mondtam neki, hogy itt vagyok veled az irodába. Nem tetszik neki, hogy kettesbe vagyunk. Szóval most jobb, ha megyek - sóhajtottam, és még utoljára megöleltem.
- Styles ebben nem fog változni, nekem elhiheted. De te választottad őt. Na mindegy, vigyázz magadra - egy puszit nyomott az arcomra, mire elmosolyodtam.
- Te is vigyázz magadra - elléptem tőle, és elindultam az ajtó felé. Kezem már a kilincsen volt, mikor vállam felett hátra néztem rá - Köszönök mindent, viszlát Owen - az irodát végül elhagytam. Olyan érzés fogott el, mintha most készülnék itt hagyni egy darabot a szívemből. És ha úgy vesszük, ez igaz volt.
A lépcsőt választottam a lift helyett. Még megnéztem a galériát, ahol néhány orvos köszönt nekem. Utoljára néztem meg a Four Season Anatomy műtőjét. Hiányozni fog ez a hely, de muszáj mennem. Muszáj, mert egyszerűen képtelen lennék elhagyni azt a férfit, akit a világnál is jobban szeretek.

És ismét ott álltam az információs pultnál. Mellettem két mentős egy sérültet tolt be, aki üvöltött a fájdalomtól. Utánuk néztem, ahogy a lifttel eltűnnek. Akár én is lehettem volna az, akihez ezt a beteget tolják...
És kiléptem az ajtón. A fotocellás ajtó küszöbét átlépve megcsapott a kint uralkodó szél, belekapott könnyáztatta arcomba, mintha hideg víz érte volna azt.
A parkoló felé sétáltam, ahol Harry Styles a fekete Range Rovernek dőlve nézett velem farkasszemet. Mikor meglátta, hogy sírok, elindult felém. Nem szóltam semmit, lépteimet felgyorsítottam, s nyakába karolva, hozzá bújva sírtam el magam.
Kezét szorosan fogta derekam köré, és fülembe suttogott.
- Nyugodj meg Szívem, nincs semmi baj. Minden rendben lesz - tudta, hogy engem ez hogy érint. Tudta, mit érzek, még, ha nem is mondtam ki. Tudta, mennyire nehéz nekem ez az egész.
Percekig ölelt szorosan, és simogatott, míg el nem halkultam.
- Menjünk haza - mondtam halkan, felpillantva rá. Talpra ereszkedtem, miközben végig simítottam dzsekivel takart mellkasán. Kezét arcomra simította, majd egyre közelebb hajolt hozzám.
- Mielőtt beszállunk a kocsiba, szeretnék még adni valamit - ajkaink centikre voltak egymástól, mígnem orromon lökött egyet, s szája már az enyémen volt. Gyengéd, és olyan édes volt. Még a lábaim is beleremegtek. Élveztem, a törődést, amit szájával nyújtott nekem. Lassan elvált tőlem, és még egy apró puszival pecsételte meg előtti tettét.
- Szeretlek. És nem szeretem, ha szomorú vagy, és ha sírsz. Imádom a mosolyodat, a nevetésedet, de ha szomorú vagy, ez mind eltűnik, és ettől a szívem összeszorul - halványan elmosolyodtam. A homlokunkat összedöntötte.
- Én is szeretlek Harry - hunytam le szemeimet - menjünk haza - fogtam meg kezét, ami arcomon pihent.

A hazaút alatt beszélgettünk, ugyanis Harry elmondta, hogy anyu majd valamikor este fogja hazahozni a gyerekeket.
- Hiányoznak - mondtam, mikor a nappaliban pakoltam össze a játékaikat. Hihetetlen, hogy csak ketten vannak, mégis két ovis csoportnak bőven jutna ezekből a játékokból.
- Nekem is, viszont mond azt, hogy most jó ismét így ketten - segített összepakolni a játékokat egy kupacba.
- Igen, valóban jó - álltam fel, így Harry mikor felnézett rám, arca melleimmel volt egy vonalba. Nagyot nyeltem, s lehajolva hajába túrtam. Elvigyorodott, mire csücsörítve adtam szájára egy apró puszit.
- Na - felnevetett, és konkrétan megragadott derekamnál fogva. Magára rántott, s hátra dőlt. Nevetésemtől telt be az egész nappali. Feje mellett támaszkodtam. - Ez a felállás nekem sokkal jobban tetszik - eltűnt arcomból egy tincset, miközben kacsintott egyet.
- Ez inkább felfekvés - ismét nevetni kezdtem, miközben arcomat nyakába bújtattam.
- Most nem a decubitusról van szó, baby - most már ő is nevetett, miközben fenekemre simította kezét.
- Olyan buta vagy Styles - suttogtam fülébe, amibe belenyaltam, majd nyakára nyomtam apró kis csókokat. Végig nyaltam ütőere vonalán, ami elkezdtem megszívni. Beleharaptam bőrébe, mire erősebben fogta fenekemet, és mordult fel. Lent, éreztem egy dudort, mire elhajoltam bőrétől, és felültem. - Na jó, ennyi volt. Most akkor menjünk, és pakoljunk tovább - szálltam le róla, és felkötöttem hajamat. Panaszosan felnyögött, és ő is követtett engem.
- Nekem is lenne kedvem pakolni, viszont inkább beléd pakolnék - éreztem, hogy az arcom tiszta vörös lesz, miközben fejemet felemelve néztem rá.
- Na jól van Styles - meglöktem mellkasánál, és felrohantam az emeletre.
- Abigel Hill, azonnal állj meg! - kiáltott utánam.
Nevetve csuktam be az ajtót, és húztam le pólómat, majd már nadrágomat rúgtam le magamról, mikor bejött.
- Büntess meg, Styles - dőltem hátra az ágyon, vigyorogva.




Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése