2016. május 21., szombat

15.Rész: Megmentő

Haliika!
Tudom, későn hoztam, majdnem két hét csúszással, és van rá okom. Csak annyit mondok, hogy a nullán vagyok, mint fizikailag, mind szellemileg. Két hét alatt, háromszor voltam beteg, plusz a magánéletem sem valami felhőtlen.
A lényeg a lényeg, hogy meghoztam a 15.Részt, mely a ,,Megmentő"- címet kapta. Vajon ez mit takarhat? Hát...majd megtudhatjátok, ha elolvassátok. Igyekszek megírni az új részt, de nem ígérek semmit!
Köszönöm a 4 darab kommentet. Ha lehet, ide kicsit többet kérnék:) Köszönöm, hogy már 48-an vagytok. Hamarosan 50!! Ah *-* milyen jó is lenne:)

Kellemes olvasást, kommenteket akaroook! Na meg feliratkozásokat:)

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Éreztél már úgy, hogy meg akarsz halni? Hogy csak meg akarsz halni, mintsem megtedd, elviseld azt, amit. Én is úgy voltam. Gyerekes gondolat, de akkor is. Meghaltam volna, mintsem megtapasztalni magamon Dr.Styles büntetését.
"Úgy látszik, kénytelen leszek elhallgattatni magát, doktornő!" - szavai visszhangzottak elmémben, miközben csak meredtem szemeibe. Lehet, hogy meg akart ölni. Reálisabb lenne, ha egy gyilkos ölne meg. Igen, sokkal jobb lenne.


- Mit akar tőlem? Miért akar minden áron bemocskolni? - kérdezte egyenesen arcomba mormogva. - Maga így szokta mással tudatni, hogy tetszik magának az illető? - arcára mocskos vigyor ült ki. Egy pillanatra meghökkentem. Megráztam fejemet, amit később lehajtottam. Most komolyan mondjam el neki, hogy mennyire is gyűlölöm a lényét? Őszintén? Meg tudnám fojtani a pasit egy kanálnyi vízben, de nem teszem. 
Testemben alábbhagyott a remegés, inkább a düh kezdett uralkodni rajtam.

- Előbb kötném fel magam, mintsem legyek magába szerelmes. Én Owen-t szeretem, de maga miatt sikeresen dobott engem. Remélem büszke magára! - köptem felé a szavakat. Nem szólt semmit, kezét felvezette csuklómra, amit megmarkolt. Berogyasztottam, miközben felszisszentem.
- Hiába, a teste mást mond. Maga menthetetlenül be van nedvesedve. Ha gondolja, szívesen... - mondatát be nem fejezve simította le csuklómról alhasamra kezét. Ellenkeztem, kezét lelöktem, de avval csak azt értem el, hogy szabad kezével felfogta fejem fölé mancsaimat. A levegőt kapkodtam, s ködös tekintettel néztem fel rá.
- Azonnal eresszen el, különben sikítani fogok! - olcsó szöveg volt, s csak reménykedni tudtam, hogy be is fogja venni, s nem fog megerőszakolni.
Bevallom, féltem. Nem is kicsit. Egyenesen rettegtem. Alig kaptam levegőt, a szívem olyan gyorsan verdesett, hogy a halántékomnál éreztem.

Hirtelen történt minden. Az ajtó kivágódott, s mintha valaki az elő nem bukkanó sikolyomra jött volna be. Owen állt az ajtóban, kissé idegesen bámulva ránk. Dr.Styles azonnal elhúzta kezét, s hátrált egyet. Owenre pillantott, aki homlok ráncolva nézett rám, majd Styles-ra.
- Megzavartam valamit? - hangja rideg volt, szinte már szégyelltem magam, amiért ezt látnia kellett. Pedig inkább örülnöm kellett volna, mert megmentett, nem?
- Dehogy is. Jó, hogy jössz... vagyis... jön, Dr.Hunt - szabadkoztam zavartan, ruhámat igazítva.
- Valójában nekem Dr.Styles-ra lenne szükségem egy műtét erejéig - magyarázta. Lehajtottam fejemet. Eddig mindig ketten műtöttünk, más doktorokon kívül. Nem hisztizésből, de akkor is rosszul esett. De megértettem, hogy ezentúl már tényleg nem vagyunk együtt, s szinte már semmi közünk nincs egymáshoz.
- Akkor Én mennék is, várnak a betegeim - kerültem ki volt barátomat, és elmentem a dolgomra. Hallottam még, hogy az ajtót becsukja. Sóhajtva, hajamba túrva ballagtam végig a folyosón, majd hívtak az egyik beteghez, akit felkerestem. Megvizsgáltam a kislányt, akinek már hónapok óta furcsán remeg a lába. Mármint megállás nélkül remegett szegény kislány jobb lába. Egyébként egy négy éves, apró csöppségről beszélünk.
Kértem tőlük pár percet, majd elindultam megkeresni az idegsebészt, Dr.Morgan-t, aki épp akkor jött ki a műből.
- Dr.Morgan, lenne pár perce? - siettem mellé, mire megállt. Levette fejéről a műtős sapkát, majd felém fordult.
- Mibe segíthetek, Dr.Hill? - kérdezte meglepetten, majd az információs pulthoz érve, nekidőlt az említett tákolmánynak.
- Van egy négy éves betegem. Egy kislányról van szó, akinek a jobb lába folyamatosan remeg. Elvinném mri- vizsgálatra, és meg kellene majd néznie az eredményt. Van egy sejtésem, hogy az agyi idegrendszerrel van probléma - magyaráztam, miközben felnéztem a negyvenes éveiben járó pasira. Elvesztem csodálatos, tengerkék szemeiben. Owen szemei szebbek...
- Kíváncsi lennék az mri eredményére. Majd hívjon, ha kész a felvétel - mondta, majd rám mosolygott, s ott hagyott. Hümmögtem egyet, majd visszamentem a kórterembe. Beszéltem a kislánnyal, s a szüleivel, majd kioldottam az ágy fékeit, és elindultunk a vizsgáló felé. A szülőknek kint kellett várniuk. Betoltam a kicsit, majd segítettem neki átfeküdni az ágyra. Elmagyaráztam neki, hogy ne mozogjon, azon kívül, hogy a lába folyamatos mozgásban van. Megígértem neki, hogy ha a vizsgálattal végzünk, s ha ügyes lesz  kap tőlem valamiféle csokit. Kimentem, majd míg a vizsgálat folyt, addig szóltam egy ápolónak, hogy hívja Dr.Morgan-t. Épp végzett a vizsgáló gép, mikor megérkezett a doki. Maga alá húzta a másik széket, és mellém ült. Együtt néztük meg a felvételt, míg az egyik ápoló, segített a kislánynak vissza feküdni az ágyra.
- Látja, hogy néz ki a jobb temporális lebeny? Ha megműtöm, van rá esély, hogy a lába nem fog többet rángatózni - pillantott rám, miután még egyszer végig fésülte a monitort.
- Rendben, akkor hagyom, hogy értesítse a szülőket, és magának adom a beteget. Ha kérhetném, vegye be Dr.Roobins-t is a műtétbe. Idegsebészként szeretne a későbbiekbe praktizálni, s szerintem maga tökéletes lenne tanárnak - mosolyogtam rá, majd felálltam. Beszéltem vele még egy - két dologról, majd elindultam a kislányhoz. Vissza tolták már a kórterembe, s a szülei is ott voltak.
- Hamarosan érkezni fog egy idegsebész, Dr.Morgan. A szakma legjobbika, Ő fogja megműteni Jenny-t! De ne aggódjanak! Semmi probléma nem lesz - néztem rá az ágyon ülő, hófehér bőrű, csillogó aranybarna szemű kislányra, aki engem figyelt.
Az édesanya leült az ágyra a kicsi mellé, és aggódva simogatta a puha arcot.
- Neked pedig, Jenny hozok valami csokoládét az ebédlőből, hogy a műtét után felerősödj az édességtől - mosolyogtam rá, majd kezet fogtam a szülőkkel, s távoztam. A mosoly eltűnt arcomról, rideg arccal haladtam a lifthez. Lementem az ebédlőbe, majd vettem magamnak egy szendvicset, egy ásványvízzel társítva, ezek után kerestem egy szabad asztalt, és leültem. Miközben enni kezdtem, eléggé elgondolkodtam.
Mi lett volna, ha Owen nem nyit be? Dr.Styles vajon megerőszakolt volna? Képes lenne ilyesmire? Egyáltalán mit akart tőlem? Csak meg akarta mutatni, hogy Ő az erősebb, nem? Nem tudom. Lehet, hogy ezekre a kérdésekre sosem kapom meg a választ, sőt. Talán több alkalmam nem is lesz, hogy rá kérdezzek, Dr.Hunt-nál, és Styles-nál.

Mire végeztem az elmélkedéssel, az evést is befejeztem. Megittam a vizemet, majd vettem a kislánynak egy csokit. Volt egy kis időm, így megtudtam nézni, mikor kezdi Dr.Morgan a műtétet. A műtétes táblához léptem, ahol az időpontok voltak.
Jenny McKey. Időpont: 20:40. Műtő: 2.emelet, 5.műtő. Bemosakodik: Morgan, Roobins.
A faliórára néztem, ahol már kereken kilenc volt. A műtét már húsz perce mehetett. Eltettem a csokit a zsebembe, remélve, hogy nem fog annyira megolvadni. Felmentem a műtökhöz, a másodikra, majd bementem a galériára, ahol meg tudom nézni a műtétet. Pár doki az első sorban ült, s figyelt. Néhány gyakornok a sarokba megbújva jegyzetelt. Dr.Styles pedig középen bámulta a műtétet.
Tanácstalanul ültem le hátra, miután levettem fehér köpenyemet, amit letettem magam mellé. Dr.Styles hátra fordult, rám vigyorgott, majd vissza fordult. Szemet forgatva figyeltem. Végül a műtétnek szenteltem figyelmemet. Elmosolyodtam, mikor megláttam Dr.Roobins-ot, ahogy Ő égette el az egyik elhalt eret.
Dr.Styles végül felállt, majd kiviharzott, eléggé feldúlt állapotban, pedig ténylegesen nem bántotta senki.
Mintha csak váltanák egymást, Owen lépett be, s engem is meglepve, lehuppant a másik oldalamra.

2 megjegyzés: