2017. június 24., szombat

35.Rész: Szabadság?

Szép estét!
Tudom, hogy ez a rész nem lett hosszú. Tudom jól, de így terveztem.
A történet egy megrázó pontjához közeledtünk. Szerintem mindenki ezt várta, és igazat megmondva én is ezt vártam. Akartam, hogy ezt a bejegyzést megírjam, nagyon-nagyon meg akartam már veletek osztani ezt.
Remélem mindenkinek ,,átmegy"!
Kérnék pár kommentet, vélemények gyanánt!:)
Kellemes olvasást mindenkinek!

Sok puszi!

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Hatalmas pocakom ellenére is valamilyen szinten gyorsan álltam fel a kanapéról, hogy a konyhában csörgő telefonomhoz lépjek. Vártam már, hogy Harry hívjon, és végre szóljon, hogy mehetek érte.
 A készülék hangosan zengett a bárpulton. Ismeretlen szám volt, de ez most nem érdekelt. Volt egy sejtésem, miszerint Harry az. Ő az, és sikerült kiszabadulnia.
Nem haboztam, azonnal elhúztam a zöld ikont.
- Abigel, Kincsem! Sietned kell. A Green Street végénél van egy telefonfülke, ott várlak. Minden kész van, kijutottunk! Elkezdhetjük az új életünket! - talán soha nem hallottam Harryt ilyen boldognak. Tudtam, hogy mosolyog. Még ha a helyzet eléggé rossz is, és amit csinálunk az nem legális. De velem lehet, nem kell egyedül felnevelnem az ikreket. Nem kell egy fáradt nap után nélküle ágyba zuhannom. Igaz, hogy anyu biztosan segítene, de mégsem lenne ugyan az. A kicsiknek szükségük van egy apára. És az az Apa csak is kizárólag Harry lehet. Nekik, nekem nincs szükségünk másra. Nem kell Owen, se más. Nekünk csak Ő kell. Az Ő gyerekei.
- Rendben Harry! A csomagok már hetek óta a kocsiban vannak. Sietek, szeretlek! - mondtam még utoljára, majd kinyomtam a telefont. A készüléket mellkasomhoz szorítva engedtem ki a tüdőmbe szorult levegőt. Tekintetem lesiklott pocakomra, ahol az apró tappancsok kirajzolódtak.
- Tartsatok ki! Megyünk, és megmentjük apucit! - szólaltam meg, eltéve a telefont.
 Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam egy pulcsit, s a kocsi kulcsot ujjaim közé zártam. Becsuktam az ajtót, amiben a kulcsot elfordítottam. A kocsihoz érve lassan beszálltam, majd hasamra simítottam. Ideges voltam, és féltem, hogy ne történjen semmi rossz. Talán hülyén hangzik, de volt valami rossz előérzetem, éreztem, hogy lesz valami. Ha nem most, akkor pár nap múlva.

* Harry Styles *

Anthony-t és Malik-ot már rég elvitték. Már csak én vártam életem szerelmére, hogy új életet kezdhessünk négyen, az ikrekkel együtt. Egy olyan helyre megyünk, ahol senki nem bánthat minket. Ahol nem tudják, kik vagyunk, és miért mentünk oda. Ahol talán nem fognak megtalálni engem és őket. Ott nyugodtan kezdhetünk új életet. Még nem tudom, hogyan is fogom ezeket megosztani az ikrekkel, és megértetni velük a történteket. Tudom, hogy akkor egy bizonyos ideig meg fognak utálni. Meg fognak utálni, mert gyilkoltam. Mert ártatlan nők életét oltottam ki, indokok nélkül.

A fekete Range Rover kecsesen parkolt le előttem, s én már be is pattantam. Egyfajta megkönnyebbülés járta át testemet. Mintha most értem volna haza, otthon voltam.
 Örültem, hogy végre láthatom Abigel-t, és annak is, hogy hamarosan megszül. És igen, ott lehetek az ikrek érkezésénél, minden mozzanatot láthatok. Jó, nem mintha az orvosin ezt nem tettem volna meg.

Tekintetem Abigel-re siklott, ki mosolyogva nézett rám, s már hajolt is számra. Egy szoros csókban részesítettem, majd már el is indultunk.
- Hiányoztál - simítottam hatalmas pocakjára. Nem gondoltam volna, hogyha egyszer felelek a gyilkosságokért, akkor utána kiszököm a börtönből. Nem hittem volna, hogy évek múltán itt fogok ülni egy csodálatos nő mellett, akivel éppen az új életünk felé hajtunk, ahol nyugodt körülmények között megszülheti a babáinkat. Mondhatni mindezeket a babákért és érte csinálom. Várjunk csak! Valóban mindent értük csinálok. Ők a családom, ők a mindeneim.
- Te is nagyon hiányoztál nekem! - tekintetét egy pillanatra levette az útról, s rám szegezte. Gyönyörű csokoládébarna szemei smaragdjaimba hatoltak. Hiányzott már pillantása, a hangja, a mosolya, a nevetése. Egy szóval mind az, amit képes volt nekem odaadni.

Tudom, hogy egyszer felelni fogok a hibáimért. Tudom, hogy egyszer, mikor meghalok, a menny és a pokol között hintázva a bűneimet feltüntetik. Tudom, hogy nem a mennyországba jutok, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt valóban nem érdemlem meg. Lehet, hogy őket sem érdemlem meg.
De mindent megteszek, hogy míg csak lehet, velük legyek.
Neveljem a gyerekeimet, és álmaim asszonyával feküdjek le esténként, egy kimerítő nap után aludni.


A zöld jelzés után a gázra taposott, hogy mihamarabb elhagyjuk a várost. Otthagyni mindent, minden szörnyűséget. Minden bánatot, minden örömöt és emléket.
Mikor már megnyugodtunk volna, hogy megúsztuk, jó pár sziréna csapta meg fülünket. Azt hittem, gyorsabbak leszünk, és hamarabb távol leszünk. Tévedtem. Baszottul tévedtem.
Féltem, hogyha elkapnak minket, mi lesz velünk?

Kis ijedség siklott át végtagjaimon, miközben összenéztünk. Most ő is ijedt volt. Látszott vonásain, s azon, ahogy egyre jobban szorította a kormányt.
- Hé, minden rendben lesz! Csak figyelj az útra, és vezess - mondtam megszorítva kezét. A házakat elhagyva egy olyan útra tértünk, ahol végtelenségig terültek el két oldalt a fák. Egyedül csak a kis út volt, amin végig mentünk. Maga a táj nagyon gyönyörű és hangulatos volt. Tekintetem a fákra siklott, ahogy elmosódott az autó gyorsasága miatt. Az emlékek beugrottak, mikor például ide rejtettem el egy holttestet, amit soha nem fognak már megtalálni. Abigel ezeket nem tudja, de... egyszer mindezeket szeretném neki megmondani. Szeretném megosztani vele, mit miért tettem, s mi, illetve ki váltotta ezeket ki belőlem. El akartam neki mondani, mi vezérelt, mikor megöltem annyi nőt.

Zsebembe nyúltam, melyben egy töltött pisztoly lapult. Poros hajamat összeborzoltam, s megtörültem kicsit izzadt arcomat, amin volt pár karcolás. Karcolások, de nem maradandó sérülések.
Kibiztosítottam, majd mély levegőt vettem, s lehúztam az ablakot. Abigel nem érette, mit akarok, ezt onnan is tudtam, hogy szemem sarkából észrevettem értetlen tekintetét. Muszáj voltam tenni valamit, nem hagyhattam, hogy elkapjanak minket. Még egy utolsó levegővétel...

Kihajoltam, majd hátra lőttem. Eltaláltam a rendőrautó szélvédőjét, majd párszor az első két kerekét. Visszahajoltam, s a mellettem ülő szépségre pillantottam. Keze a váltón volt, amit elkaptam, s ujjainkat összefűzve megszorítottam kezét.
- Minden rendben lesz, ígérem! - néztem rá komolyan. Magamat és őt is meg szerettem volna ezzel győzni. Azt akartam, hogy megnyugodjon. Nem akartam, hogy neki és a babának is valami baja legyen.
Mély gondolkodásomból, s az előre bámulásomból egy hatalmas lövés szakított ki. Megijedtünk mind a ketten, s összenéztünk. Tekintetében talán még sosem láttam ekkora rémületet.

A kocsi megcsúszott, mert a kerekét eltalálták.

* Külső szemszög *

A fekete Range Rover kisodródott a pályájáról, így egy út szélén álló fának csapódott. Hatalmas fékcsikorgás törte meg az akkor csendes utat. A rendőrautók szirénája nem csillapodott, sőt, olyan volt, mintha még erősödött volna. A csattanás hatalmas volt, s az autó felgyulladt. A tűz, illetve a porfelhő alól egy árnyék vetült a rendőrök elé, kik pisztolyukat tartották maguk elé. Várták, mi fog történni. Még nem akarták kihívni a tűzoltókat, ezért figyeltek. Figyeltek, mi fog történni.
A porfelhő alól egy alak sétált ki, terhes barátnőjét kezei közt tartva. Lépte lassú volt, konkrétan csoszogott. A nő fejét hátra vetve, konkrétan eszméletlenül feküdt a göndör férfi karjaiban. Harry meggyötörten esett térdre, könnyei potyogni kezdtek. Az arcát egy üvegszilánk felszakította, s ömlött belőle a vér kedvese arcára. Nadrágja szakadt volt, s koszos.

Röpke pillanatok alatt ájult el a férfi is, szíve választottja mellett. A fa égni kezdett, recsegett-ropogott, akár a két fiatal szíve, melyek lassú tempójukat elhagyva megszűntek dobogni.
A rendőröknek ez egy afféle löketet adott. Megbizonyosodtak a körülményekről, majd odamentek. Nem mind, csak pár, hogyha esetleg valami mozgás történne, tudjanak cselekedni.
 Igaz, hogy a férfi gyilkolt, mégsem hagyhatták őket meghalni.
Hívták a mentőket, illetve a tűzoltókat. A mesterséges lélegeztetést pedig megkezdték. Harcoltak a négy életért. Az anya, az ikrek és a férfi életéért. Harcoltak azért, hogy Harry Styles-t ismét a rácsok mögé juttassák.
Harcoltak azért, hogy egy anya túlélje ezt, túlélje, és feltudja nevelni a két gyermekét. Felnevelni őket apa nélkül. Egy olyan életet adni az ikerpárnak, ahol nem szerepel az apa szó. Ahol senkit nem tudnak majd így hívni, mert nem lesz rá alkalmas ember. Ha nincs ott velük Harry Styles, akkor a gyerekeknek nem lesz apjuk

Illatok keveredtek, szívek álltak le, s a füst borzasztó szaga mindenki számára fullasztó volt. A halál szaga mindenkit elvarázsolt, vagyis nem. Mondhatni inkább megrémisztett. Mintha az erdő üvöltött volna. Üvöltött volna, hogy azt a csípő érzést tegyék semmissé. Vagyis oltsák el a tűzet, ne fosszanak meg több fát az éléstől.
A tűzoltók előbb megérkeztek, hogy eloltsák a maradék tüzet. A roncsból nem volt mit kiszedni. Bizonyos egészségügyi felszerelés náluk is volt, viszont itt nagyobb szükség lett volna tapasztalt mentősökre, tapasztalt orvosokra, akik tudják, mit tesznek. Akik nem kötik félre az infuziót, nem vágnak el zsinórokat. Akik nem vágják fel más orvostársuk tenyerét egy fontos műtét alatt.
Tapasztalt emberekre volt szükség, mint például a Néhai Dr.Abigel Hill és Dr.Harry Styles.



2017. június 10., szombat

34.Rész: Szökés 2/2

Sziasztok!
Rettentően sajnálom, hogy nem tudtam előbb meghozni ezt a részt. Késtem, tudom jól.
De most igyekszem behozni a lemaradásomat.
Ha nem is jövőhéten, de utána hozom a következő részt. Hétfőn osztálykirándulásra megyek, és a hetem tele lesz, mert még ballagni is fogok:)

Kellemes olvasást!!
Iratkozzatok fel és kommenteljetek!

Ölel&Puszil
Taylor xx

------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Miért van itt? Egyáltalán mit akar? Miért pont most, mikor talán kezd minden jóra fordulni?
- Menj - mutattam a fürdő felé, mire Owen arra ballagott. Sóhajtva néztem utána. Nem értem magamat, hogy miért engedtem be, mert talán tényleg nem kellett volna. Hatalmas hiba volt. Nem érdekelt a vihar, ami kint tombolt. Csak az, hogy Owen minél hamarabb az ajtón túl legyen.

Hamarosan meghallottam a víz csobogó hangját, mire egy reszketeg sóhajt engedtem ki. Meghallgatom mit akar, utána pedig mehet oda, ahova menni akar.
Az emelet felé ballagtam. A hasamat simogattam, míg másik kezemmel a korlátot fogtam. Nagyon nehéz, és megeröltető volt felmenni a fokokon, mert a derekam sajgott.
Kerestem neki Harry régi ruhái között párat. Egy meleg pulcsit, nadrágot és zoknit. Talán jobb, ha nem is tudja, hogy Harry ruháiba bújik bele.
Miután kiválasztottam a ruhákat, hasamat cirógatva ballagtam le a lépcsőn. A lépcső mellett volt egy ablak, amin keresztül a villám fénye bevilágított. Összerezzentem, s a fürdő előtt megálltam. A víz csobogó hangja megszűnt, s hallottam, hogy Owen kiszáll a kádból.
Bekopogtam.
- Hoztam pár ruhát, bemehetek? - kérdeztem, kezemet az ajtón pihentettem.
- Persze, gyere! - Owen hangja a szokottnál is mélyebb volt. Ajkamba harapva léptem be a túlfűtött fürdőbe, ahol egykor vőlegényem bokszerben állt. A kockái kirajzolódtak izmos mellkasán, kulcscsontjáról csöpögött a víz. Ezentúl V-vonala is figyelmet érdemelt. Ajkamat beharaptam, tekintetemet amilyen gyorsan csak tudtam, felvezettem tekintetemet arcára. Mosolygott, ugyanakkor szemei vörösek voltak.
- Itt a ruha. Majd...gyere a konyhába. Csinálok teát, de utána menned kell - motyogtam, s sietősen adtam neki oda a ruhát, ezt követően pedig már távoztam is.
Nem akartam ott lenni vele, pedig tudom, hogy hamarosan együtt fogunk teázni.
Szimplán csak azért hívtam meg egy forró bögre italra, hogy ne legyen később beteg.
Hogy miért törődök vele?

Azt még én magam sem tudom, de azt igen, hogy nem kellene. Szakítottunk. Elváltunk egymástól teljesen, és már közöm sincs hozzá. Viszont bármikor kirúghat. Igen, megteheti. Ő a főnök. Régen elnézett nekem dolgokat, eltusolt pár bakit, amit a karrierem alatt elkövettem. És ezért megúsztam kisebb büntetésekkel.
Kirúghatott volna, de nem tette, mert szeret.
És, most? Azt csinál, amit akar.

A mikró pittyegő hangja húzott vissza a való világba, távol gondolataimtól. Kivettem a két teljesen átforrósodott bögrét, amit a pultra helyeztem. Mindegyikbe tettem két-két kanál cukrot, s bele a teafiltert. Szilva-fahéjas teát készítettem.
Hallottam, amint a fürdő ajtaja nyitódik, majd zárul. A léptek felerősödtek, ahogy Owen sietett ide hozzám, a konyhába.
- Itt a teád - fordultam meg, s odaadtam az ő bögréjét. Felkaptam az enyémet, s a nappaliba mentünk. A nappaliban leültünk. A vihar kint kezdett csillapodni, s ezt a szél is tudatta velünk, mivelhogy már nem süvített olyan eszeveszett hangosan.
- El mondod, hogy mi történt? - kérdeztem percekkel később, mikor már mind a ketten beleittunk a bögrénk tartalmába. Eközben a hasamban mozgó kis csöpség kedvére rúgta hasfalamat, néha egész fájdalmas rúgásokat hajtott végre piciny talpaival.
Ezt Owen is észre vette, mármint azt, ahogy a rúgásoknál egy apró kis dudor keletkezik hasamon. Tekintetét pár pillanatig ott tartotta, majd belekezdett.
- Apámmal ma összekaptunk, elég csúnyán. A végén habozás nélkül a fejemhez vágta a kemény igazságot. Agydaganata van. Nem műthető. Azért nem szólt róla, mert tudta, mennyi baj van a kórházban. Tudta mennyi mindenen kell naphosszat törnöm a fejemet. Nem akarta, hogy még több gondom és aggódni valóm legyen. Pedig igazán elmondhatta volna. Áttétes lett, a kemoterápiára nem jár be, és...már csak hónapjai vannak hátra - Owen hangja megtört volt. Képtelen volt felnézni, ezért tekintetét a sötét italon tartotta, mely bögréjében pihent.
A döbbenettől képtelen voltam bármit is mondani.
Nem akartam elhinni, hogy komolyan ilyen megtörténhet. Először apám, most meg...Dr.Hunt. Egyszerűen miért büntet így minket a sors?

Igaz, az orvostudományban vannak meglepő fordulatok. Van, hogy egy tumor egyik napról a másikra eltűnik. Magyarázat már nincs rá, és kétlem, hogy egyhamar lesz.
Áttétes.
A szervezetében több helyre is áttért a rák, a kemoterápia sem segítene, talán jobban szenvedne.

***

Már minden nehéz. Még mozogni is. Mindenem fáj, alig alszom, konkrétan tiszta igénytelen vagyok.
Nem hittem volna, hogy valaha ilyen fog velem történni, de ikreket várok. Úgy bizony. Két kis csöpség növekszik bennem napról-napra. Imádom már most őket, igaz néha nagyon sok fájdalamat okoznak nekem testileg. Anyu is örült a hírnek, miszerint két apróságot köszönthetünk hamarosan.

Még három hét van vissza a terhességemből, s az utolsó napokban már be kell feküdnöm, hogy minél hamarabb a világon legyenek.

Az a bizonyos, csodálatos terv is összeállt, úgy bizony. Már minden készen áll, hogy egy eszeveszettül illegális dolgot műveljünk. Remélhetőleg sikerülni fog.

* Harry Styles *

Az ebédlő ismét dugig volt a rabokkal. A csapatok a szokásos helyükön ettek, beszélgettek. Néhány meleg pedig smárolt. Kis családias légkör, ja nem. Malik lazán mögöttem ballagott, szájában ott virított a bűzölgő nikotinszál. Fogtam a tálcámat, s úgy ballagtam el Anthony előtt. Tekintetemet rá emeltem, közben bólintottam egyet.
Leültem a mellette lévő asztalhoz Zayn-el.
- Akkor melyik nőd fog kint várni? - kérdeztem halkan, miközben a moslék kajámban kezdtem el turkálni. Még pár perc.
- Változott, szóval Samantha egy terepjáróval - kuncog fel, miközben lepöcköli a tálcára a hamut.
- Tökéletes - fújom ki levegőmet. Hogy izgulok-e? Nem mondanám. Veszélyes az, amit bevállaltunk, s amit véghez foguk vinni. De muszáj. A családomért mindent.

- Hé, Styles! - Anthony hangja olyan hangos volt, hogy ha az épület eme falai nem lettek volna vastagok, talán még kint is meg lehetett volna hallani. Lassan fordultam az említett srác felé.
- Gond van, Lewis? - vigyorodtam el, s felálltam rozoga padomról. Malik is felállt mellettem. Sikerült az őrök figyelmét is felénk terelni.
- A buzik sarka jelenleg ott van - mutatott a két csókolózó férfi felé - Hiába akarod itt tenni a picsádat, itt faszt nem szophatsz! - műanyag poharát ledobta a földre, mely' hangosan koppant a betonon. Az ebédlőben kezdtek megszűnni a beszédfoszlányok.
- Ugyan Lewis! Szebben is kérhetted volna, hogy basszalak meg! - úgy látszik, itt kihúztam a gyufát, ugyanis felállt. Felém sietett, s mikor már felálltam volna, sikeresen kaptam egy bal öklöst. Számban már összegyűlt a vér fémes íze. Malik sem szállt ki a buliból, behúzott Anthony egyik emberének. A bunyó egyre nagyobb lett. Anthony is kapott pár pofont, így a végén az őrök beküldtek minket az elkülönítőbe. A terv kezdetét vette.

Ajkamba haraptam, miközben kezemmel eltakartam szemeimet. Egy dobozba voltam zárva, ahol a lámpák fénye erősen világított. Anthony mellettem, aki mellett Zayn volt.
- Behatolás! Behatolás! Behatolás! - kívülről eme hangok hallatszottak, hangos ricsajjal társítva azt. Azt hiszem, hogy megjött Samantha.
Hatalmas mozgolódás, majd végül minden kiürült. Hogy honnan tudom?
A lámpák lekapcsolódtak.
Ajkamba harapva simítottam be a palackból olvasztott kártyát a zárba, s toltam ki azt. Az ajtó kitárult előttem, szemeimet elöntötte a fény. Kicsit beleizzadtam ruhámba, de már nem számít.
Anthony dobozához siettem, hogy mi hamarabb kiszabadítsam őt is. Gondoltam, itt már ideje lenne használni a kulcsokat. Igazából csak tíz percünk volt kijutni, Samantha csak ennyi időre tudja őket lekötni. 

Ahol az elkülönítő dobozok voltak egy külön folyosót foglaltak el. A folyosó végén volt egy kabin, ahol az őrök szoktak beszélgetni, s a kamerák felvételei ide jönnek le. Az idő repült, én pedig gyors voltam. Elvettem a kulcsokat a kabinból, kikapcsoltam a kamerákat, tíz percre, és kiszabadítottam Anthony-t meg Zayn-t.
Drága Malik barátom meglehetősen leizzadt, talán jobban is mint én. Anthony-nak mintha ez meg sem kottyant volna.
- Ez a kulcs a kabinban lévő ajtót nyitja. Itt szoktak kimenni az őrök, hogy minél hamarabb a földszinten legyenek - magyarázta, miközben elindultunk arra. 
A kabin elég nagy volt. Anthoyn az asztalhoz lépve húzta ki a fiókot. Mind a ketten kaptunk egy-egy pisztolyt, jó pár tölténnyel. A zárat kinyitottuk, s már a sötét folyosón is voltunk. Egyedül egy fényt vettünk észre, minél kirajzolódott egy ajtó. Szaladtunk. Én voltam a második, elől Anthony ment, utánam pedig Zayn jött. Ahogy futottunk, koszos, mocskos bakancsunk visszhangzott. Körülöttünk hallottuk a rabok üvöltését, s az őrökét is.
Az ajtóhoz közeledve lassítottunk, Anthony lassan kinyitotta azt. 

Kiértünk.


2017. április 23., vasárnap

33.Rész:Szökés 1/2

Szép vasárnapot mindenkinek! :)
Húsvét után kezdünk visszarázódni a mindennapokba. Igen, a keserves, tanulással túlfűszerezett mindennapokba. Természetesen ennek én sem örülök, ahogy annak sem, hogy a történet kezd a vége felé siklani.
Igen, ez is.

Viszont!

Létrehozok a blog csoportjában egy szavazást a továbbiakról, és ti döntötök. A csoportot IDE kattintva érhetitek el!:)
Kellemes olvasást, remélem ide több komment fog érkezni!^^

Ölel, csókol
Taylor xx

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

A napok rohamosan teltek. A terv már félig meg volt, már csak pár ember kell, hogy sikeres is legyen. Az időpontban még nem vagyunk biztosak, de rengeteg napunk rá fog menni. De megéri, mert végre a családommal lehetek, azokkal, akiket szeretek. Igen, úgy érzem, hogy mindentől meg akarom védeni Abigelt. Úgy érzem, hogy tényleg szerelmes vagyok belé, mondhatni halálosan. A távolság, ami közöttünk van, igen nagy. Ahogy teltek a hónapok, rájöttem arra is, hogy eszeveszettül hülye voltam. Eszeveszett hülye, hogy képes voltam megölni ártatlan nőket. Jó, talán pár mégsem volt az, de a többség még sem érdemelte meg, hogy kegyetlenül a túlvilágra küldjem őket.
Tudom, hogyha ezt a bíróság megtudná, akkor talán vesztenék pár évet, és hamarabb kint lennék. De ez a pár év mínusz is sok, ezért kell kiszöknünk.

- Van egy elkülönítő része a börtönnek. Bejutni könnyű, túl élni már nehezebb - jött oda hozzám Zayn, mikor az udvaron lévő padok egyikén feküdtem. Egyik szememet kinyitva néztem rá.
- Miért nehéz onnan kijutni? - ráncoltam értetlenül szemöldökömet. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne egy elkülönítőből kijutni.
- Olyan, mintha egy apró kis dobozban lennél. És mellette jön a ,,világosság" - konkrétan ráült a lábamra, mire sóhajtva ültem fel. Beletúrtam lassan vállig érő hajamba, s elgondolkodtam.
- A nagy melákok között az egyik, Anthony egyszer már majdnem kint volt. Tudna nekünk segíteni - néztem rá elgondolkodva.
- Beszélj vele, én csórok cigit. És szólok az ügyvédednek, hogy beszéljen Meghan-el. Ő fog minket kivinni - vigyorodott el - Az ebédlőben kezdődik minden - pattant fel, végül elsétált. Sóhajtva néztem utána.
Őszintén?
Izgultam.
Féltem.
Az elkülönítőben gondolom nem egy napig leszünk. Ha Zayn szerint valóban nehézkes ott lenni, akkor össze kell magamat húznom. Így is majdnem két méter magas vagyok, hát akkor a ,,doboz" mekkora lesz?

Sóhajtva ráztam meg fejemet, közben próbáltam kiverni minden rossz és valótlan dolgot elmémből. Anthony társasága felé pillantottam, majd morogva álltam fel. Majdnem mindegyiknél magasabb voltam, jó, nem teljesen. De Anthony-nál igen.
- Hé, Lewis! - kiabáltam oda neki, miközben feléjük ballagtam. Nem állt szándékomban elsietni a dolgokat. Minek? Úgy is itt leszek még pár napot.
Mielőtt megszólaltam volna, még körbe néztem, mennyire figyelnek minket az őrök. Őszintén? Konkrétan semennyire.
Anthony megfordult. Először kicsit dühös volt, a hangomat úgy tűnik, nem ismerte meg. Ám, mikor arcomra tekintett, arrébb lökte a ,,bandájába" tartozó férfiakat.
- Mi kéne Styles? - elém ballagott, s kezet nyújtott, ami igazán meglepett.
- Szeretnék kérni egy kis segítséget! - fogtam vele kezet, majd fejemmel arrébb biccentettem. A lapot bizony vette, így arrébb ballagtunk.
- Hallgatlak - tette kezeit csípőre. Vettem egy mély levegőt.
- Maliktól úgy hallottam, hogy egyszer sikerült kijutnod - mondtam kékeszöld szemeibe meredve, s mielőtt folytattam volna, az őrökre néztem. - Muszáj kijutnom. És segítened kell. Hárman talán sikerül kijutnunk, plusz Zayn egyik nője is segít - mondandóm végén beharapott ajkakkal vártam reakcióját. Ha nem fog segíteni, talán ki sem jutunk.
- Segítek - csak ennyit mondott, mire egy aprót bólintottam.
- Köszönöm. Ezt igazán köszönöm. Ki kéne robbantanunk az ebédlőben egy kis bunyót. A részleteket előtte megbeszéljük, mert akkor Malik is velünk lesz - hogy megerősítsem szavaimat, még bólintottam is egyet.
- Jól van, Styles. Majd odamegyek az asztalotokhoz - beszélgetésünket végül egy kézfogással zártuk.

Hosszas órák után végül az ebédlőben ácsorogtam. Mielőtt elmentem volna az ebédemért, a helyiség sarkában lévő telefonhoz ballagtam. Mély levegőt vettem, mielőtt felemeltem volna a kagylót, az örökön néztem végig. Konkrétan egyik sem figyelt rám.
Alsó ajkamba harapva pötyögtem be álmaim nőjének számát, s vártam. Az is megtörténhet, hogy fel sem veszi.
- Itt Abigel Hill! - lágy hangját meghallva halványan elmosolyodtam.
- A terv megvan, baby. Hamarosan kint leszek, és soha nem foglak elhagyni! Kell még néhány dolog, először be kell kerülnünk, ott maradni, majd kikerülni. Fel kell mérnünk a dolgokat, és utána még egyszer megpróbáljuk - halkan kellett mindent mondanom, mert a falnak is füle volt.
Percekig nem kaptam választ.
- Csak...ne keveredj bajba, kérlek!

* Abigel Hill *

Miután bontottuk a vonalat, furcsán éreztem magamat. Mármint, nem tudom.Valami nagyon furcsa volt, plusz a baba is folyamatosan rúgott. Nem éreztem jól magamat. A derekam eszeveszetten fájt, ahogy a fejem is. Muszáj volt ledőlnöm pár órára, s minden egyéb tevékenységemet hátra hagyni.

A telefonom csörgésére keltem fel, vagyis inkább felriadtam. Ijedten kaptam a hangos ricsajt keltő készülék után, majd emeltem fülemhez.
- Segíthetek? - kérdeztem halkan, teljesen kábán. Álmos voltam még, szívesen aludtam volna jó pár órát, hogy tényleg kipihent legyek.
- Engedj be, szét fagyok! - a hangra szemeim kikerekedtek, s kinyomva a telefont felültem. Kint tombolt a vihar, biztos már elázhatott.
Sóhajtva indultam le, minden bátorságomat összeszedve nyitottam neki ajtót.
- Gyere, le kell fürdened, vagy megfázol - engedtem be.



2017. április 16., vasárnap

32.Rész: Segíts!

Szép estét mindenkinek!
Az én nyuszim most ezt hozta nektek! 🐇🐇
Köszönöm a rengeteg megtekintést, viszont kommenteket nem igen kaptam:(
Viszont most ide nyomhatjátok ezerrel a kommenteket, fel is iratkozhattok!:)
Kellemes olvasást, és Boldog húsvétot mindenkinek! 🐇💓

Taylor xx

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


* Abigel Hill *

És beléptem.

Ugyan ott voltam, mint akkor. Minden apró kis emlék beugrott, s ahogy az asztalra pillantottam, ajkamba kellett harapnom. Az őrök ismét kint vártak, ahogy az ügyvéd elintézte. Harry ott ült, a bilincs ezúttal nem volt a kezén, amit furcsálltam, de nem tulajdonítottam neki különb érdeklődést. A lényeg az volt, hogy végre láthattam.
- Szia - mondtam halkan, s ajkamba harapva néztem rá. Mosolyogva köszöntött, majd felállt az asztaltól, s felém lépett. Zakatoló szívekkel tűrtem, ahogy gyengéden erős karjaival magához von. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, testem elernyedt ölelésében. Igaz, hasam egy bizonyos pontig közénk állt. És mi volt a babával? Eszeveszetten mozgolódott, és szerintem még Harry is érezte. Lassan elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy láthassam arcát.
- Jól vagy? - nézett le rám, arcán barátságos mosollyal. Volt borostája, ami mondjuk egész jól állt neki. A haja is sokat nőtt, de jól állt neki.
- Most már jól - suttogtam, s mikor elengedett, leültem vele szembe. Szótlanul figyeltük egymást egy darabig. Szemeivel engem nézett, közben mosolygott.
- Hiányoztál - mondta kis idő elteltével, majd kezét az enyém felé simította. Hagytam neki, hogy óriási meleg kezével hozzám érjen.
- Te is nekem - mondtam halkan, miközben figyeltem, ahogy ujjainkat összefűzi. Testemet elárasztotta a melegség, ami végül pirosló arcomon állapodott meg.
- Jól vagytok? - kérdezte gyengéden cirógatva ujjaimat. Egy aprót bólintottam, miközben éreztem, hogy a kicsi mozogni kezd. Felálltam, és odasétáltam hozzá. Először értetlenül nézett fel rám, mivel így magasabb voltam nála. Elkaptam kezét, amit hasamra simítottam. A kicsi eszeveszetten mozgott, s a köldököm alatt rugdosott. Harry hatalmas tenyere eszeveszett aranyosan mutatott a már kerekedő hasamon. Halvány mosollyal figyeltem kezét, ahogy lassan cirógatja pocakomat. Végül ölébe húzott.
Kezemet átlendítettem nyakán, s úgy kapaszkodtam belé.
- Ha...megszületik, megpróbálod behozni? - kérdezte szemeimbe nézve. Másik kezét combomra simította. Az anyag takarása ellenére is éreztem, ahogy átható, meleg mancsa bőrömet cirógatja.
- Nem kell behoznom, mert akkor te már kint leszel - suttogtam. Kezemet felsimítottam tarkójára. Egy ideig merengve figyelte kiszáradt ajkaimat, miközben mosolygott.

Végül az a bizonyos varázs tovább fokozódott, mikor közelebb hajolt. Ajkaink ismét, oly' sok nap, s hónap után ismét találkoztak. Hiányzott már, ahogy nyelvével végig simít alsó ajkamon, amit utána megharap. És most megkaphattam. Csókolt, s húzott magához egyre közelebb. Fejemet picit oldalra döntve faltam ajkait, tarkójáról indítva beletúrva tincseibe. Keze továbbra is hasamon pihent, illetve derekamon. Meghúzta az alsó ajkamat, mire ajkai közé nyögtem. Levegőnk vészesen fogyott, s már szédültem is az oxigénhiánytól. Végül elváltam tőle, megszakítva szenvedélyes csókolózásunkat. Lihegve döntötte homlokát enyémnek, mire szemeimet lehunytam. Orromra egy apró csókot nyomott, minek hatására kuncognom kellett. Teljesen felmelegedett testem, és jobb kedvem lett, mint mikor ide jöttem.

- Mennem kell, Harry! Már nagyon későre jár, és fáradt is vagyok - mondtam felállva az asztaltól. Órákig csak beszélgettünk jó pár csókot váltottunk, aminek felettébb örültem. Boldog voltam vele. Igen, eszeveszett boldog voltam. A szája tiszta vörös és duzzadt volt a sok csóktól, amit az órák alatt váltottunk.
- Azért még bejössz a kicsi születése előtt? - nyúlt kezem után, s szorosan fogott.
- Igen, be fogok jönni. Gondolkozz azon, amit beszéltünk. Addig én is ötletelek. Kérlek, vigyázz magadra, és ne kerülj bajba - suttogtam, majd lehajoltam hozzá, hogy egy utolsó csókot csenhessek tőle. Harry bólintott egyet, mielőtt ajkaink egyesülhettek volna. Végül megtörtént, s szenvedélyesen faltuk egymás ajkát. Kezem tarkóján pihent, miközben Harry keze hasamra siklott.
- Te is vigyázz magadra, és a babára is! - súgta alig hallhatóan ajkaimra.
- Rendben - mondtam én is olyan halkan, majd ajkaira nyomtam egy csókot, s az ajtó felé indultam.
- Abigel! - állított meg, mire beharaptam ajkamat, közben megfordultam. - Szeretlek! - felállt, közben csak nézett rám, nem mozdult.
Eközben a szívem valami eszeveszett ritmust vett fel, hihetetlen boldog voltam. Talán úgy látszott, hogy Harry kezd a jó irányba fordulni. Pedig ez konkrétan lehetetlen, tekintve a gyerekkorát.
- Én is szeretlek Harry! - válaszomat bólintással is megerősítettem, majd hátat fordítva neki, kimentem. Épp, hogy kiértem az ajtó mellett ácsorgó két őr azonnal bement.

Már este volt, s ahogy a kocsimhoz ballagtam, már egyből hiányzott. Az érintéseitől felhevült bőröm, addigra már rég kihűlt.
A kocsiba beszállva elindultam haza, az ócska kis magányba.

* Harry Styles *

Ismét a cella hűvös rácsai mosolyogtak vissza rám. Zayn az ágyamon feküdve, lehunyt szemekkel fújta ki ajkai közül a cigaretta füstöt.
- Na, megdugtad? - kérdezte csukott szemekkel.
- Baszd meg Malik - morogtam nevetve, miközben az ő ágyára huppantam. - Amúgy nem. Beszélgettünk, csókolóztunk, semmi több, de ez is elég volt. Sőt. Minden vele töltött percet imádtam. És a babánk....Zayn, a babánk a kezem alatt kezdett el mocorogni! Eszeveszett jó érzés volt - miközben meséltem, folyamatosan csak mosolyogni tudtam, úgy éreztem, semmi nem tudja elrontani a kedvemet.
- Ez mind szép és jó Harry.... - mielőtt folytathatta volna, beleszívott cigijébe - De mi lesz, miután megszületik? Nem fogod tudni felnevelni azt a gyereket - igaza volt. Teljes mértékben, vagyis...
- Akkor segíts! Segíts, te gyökér! Van jó pár nőd odakint, beszélj velük! Segítsenek, és jussunk ki együtt! Abigel ki akar vinni, én ki akarok menni, ahogy te is! Akkor segíts, te idióta!












2017. április 3., hétfő

31.Rész: Ígéretek, mint akkor

Drága megmaradt édeskéim!
Sajnálom, hogy közel másfél hónapig nem jelentkeztem új résszel. Rengeteg okot tudnák sorolni, de az évek alatt megtanultam, hogy ez nem megoldás.
Most viszont belecsöppenünk a változások viharába!
Kellemes olvasást, ha kedvetek tartja, s fontosnak vélitek megosztani velem véleményeiteket, akkor pötyögjetek pár sort! :)
Éés igyekezzünk elérni a 70 rendszeres olvasót! :)

Ölel, csókol mindenkit;

Taylor xx

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Mióta Harry-t elvitték vissza a börtönbe, azóta nem találkoztam vele. Pedig gondolkoztam azon, hogy bemegyek hozzá, és beszélek vele, arról, hogy talán nem kellene őt kiszabadítanom. Nincs tervem, és nem tudom ezt úgy elintézni, hogy ne kerülnénk utána bajba.
Egyébként, eltelt már egy hónap. A baba már öt hónapos. Imádom. De tényleg, és már mozog. Úgy bizony, a picike kis pocaklakóm már mozog. Egyre többet. Mikor az időm engedi, olvasok neki mesét. Olyankor mindig mozog, rugdos, és a többi. A napjaim boldogabban telnek, mert tudom, hogy hamarosan meg fog születni. Talán minden helyre jön, mármint minden más, Harry-n kívül. Ő hiányzik. Bizonyos szinten kötődöm felé, mert mégis csak a gyermekem apja. És azt még sem hagyhatom, hogy a gyerekem apa nélkül nőjön fel.

A kórházban ez az utolsó hónapom, ami igazából nem is teljes hónap, már csak három hét. A születésnapomon is túl estünk. Anyu sütött nekem tortát, amit ketten nagy nehezen, napok alatt megettünk. Owen a kórházban felköszöntött, az apjával egyetemben. Jó volt végre látni az öreg Hunt dokit, már régen találkoztam vele.
A műtőből kiérve kezemet alaposan megmostam. Lejjebb hajoltam a csaphoz, s ujjaim között is rendesen megmosom a bőrt. A kicsi mozogni kezdett hasamban,mire elmosolyodtam, a vizet elzártam. Kezemet megtöröltem, majd az államon pihenő maszkot a kukába hajítottam. Bal tenyeremet hasamra simítva lépkedtem a lift felé. Le kell ellenőriznem az egyik betegemet, utána
pedig meg kell keresnem Owen-t. Muszáj lesz vele beszélnem.
A lift levitt az osztályra. Azokat a rezidenseket, akik velem fejezték be pár perce a műtétet, a nővérpultnál voltak. Odamentem az egyikhez, Dr.Andersen-hez.
- Dr.Andersen, a beteg állapota? -  a fiatal rezidens felém fordult, elszakadva baráti társaságától.
- A beteg állapota stabil. Alszik még. Ügyelek ma, szóval ha gondolja nyugodtan hazamehet - mosolygott rám a barna bőrű, fiatal lány. Igazából őt kedveltem. Tudta, mi történt köztem és Harry között - ahogy a kórházban dolgozók kilencvenöt százaléka -, de nem ítélt el, vagyis én úgy láttam. Tekintetem az ablakon túl fekvő betegre esett. Arca békés volt, s valóban aludt. Mellette ott ült a felesége, a kezét fogva várta, hogy felébredjen férje.
- Azért még bemegyek, megnézem


Az emeletre felérve az iroda felé ballagtam. Már utcai ruhában ténykedtem a kórház falain belül, ami igazából csak annyit jelent, hogy elintéztem néhány dolgot az irodámban. Az ajtóhoz érve két kopogás után benyitottam. Owen ott ült az asztalánál. Fáradtnak, és nyúzottnak tűnt. Látszott rajta, hogy nem mostanában aludt utoljára. Érkezésemre monoton hangon szólalt meg.
- Ülj le, ha papírokat hoztál tedd ide - mutatott az asztal sarkára - És menj - morogta, s közben tovább írt valami lapot. Hümmögtem egyet, és becsuktam az ajtót. Leültem vele szembe.
- Tudnál rám figyelni egy picikét? - kérdeztem halkan, táskámat ölembe ejtve. Owen hangomra felkapta fejét, s azonnal eldobta a tollat. Szemei nagyobbra nyíltak, ugyanakkor a fáradság még csüngött rajtuk.
- Persze, figyelek - mosolyodott el fáradtan. Arcán több hetes borosta is díszelgett. Vajon mikor járt utoljára otthon?
- Minden rendben? - kérdeztem kíváncsian, arcát fürkészve. Tekintetét egy pillanatra elkapta, majd sóhajtva dőlt hátra a székében.
- Nem mondanám - motyogta halkan, tollával játszadozva. Szemöldököm felszökött, s értetlenül próbáltam vele felvenni ismételten a szemkontaktust.
- Mi történt Owen? Kérlek, ne kelljen mindent kirángatni belőled! - haraptam ajkamba. Nagyon-nagyon érdekelt, hogy vajon mit is akar mondani, ezért sürgettem.
- Megnéztem a kórház költségvetéseit. És...nem hiszem, hogy lenne még fél évünk - számomra ez volt az, amit soha nem akartam hallani. Nem akartam hallani, hogy az a hely, ahol konkrétan felnőttem, nem lehet többé. Most mégis megtörtént a számomra lehetetlen.
- Miért mondod ezt? Apád rengeteg ideig volt a főnök, akkor sem történt meg! - kiakadtam. Hangom remegett. Elérzékenyültem, ezért a sírás határán voltam.
Owen sóhajtva dőlt előre, s ujjait összefűzte egymással.
- Én nagyon sajnálom, Abigel. De...eladósodtunk. Van egy ügynökség, a Pegazus. De az a baj, ha ők megelőznek minket felszámolnák a kórházat. Mindenkit elbocsájtanánk, és így is - úgy is bezárnánk a kórházat - sóhajtott fel, majd lehajtotta fejét.
- És te csak ülsz itt, és számolgatod a nyomorult költségeket? Nemhogy inkább cselekednél, Owen! - emeltem fel hangomat, miközben felálltam - Nem adhatod fel! ha...ha...kell...én...megveszem a kórházat! -

Miután Owen-el szép kis veszekedést lenyomtunk, beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy elintézünk néhány dolgot, mielőtt a Pegazus intézkedne. Ketten kevesen vagyunk, hogy ezt elintézzük. Owen a Trauma osztályért felelne, én az Ambulancia részért, és még kell egy gyereksebész, s még számos doki, hogy miénk legyen a hely. Owen ígéretet tett, miszerint szerez még embereket.
A kórház falait elhagyva megcsapott a januári kellemes, fagyos hideg. Pocakomra simítottam kezemet, miközben a parkolóban pihenő autóm felé igyekeztem. Óvatosnak kellett lennem, mivelhogy a cipőm eléggé csúszott, és már jeges volt minden. A kocsiba szálltam, táskámat az anyósülésre dobtam. Dideregve kapcsoltam be a fűtést, s haza mentem. A ház csendes volt, anyám úgy tűnik, hogy otthon van.
Sóhajtva zártam be magam mögött a bejárati ajtót, majd elindultam a konyha irányába. A folyosón, s a többi kis helyiségnél felkapcsoltam a lámpát. Ennyi idős létemre is, utáltam a sötétben lenni, akárcsak egyedül. Sokszor elképzeltem már, ahogy Harryvel a kanapén fekszünk. A tévében nézünk valami eszméletlen unalmas filmet, vagy esetleg egy akció dús sorozaton pörgetjük szemeinket. De tudom, hogy ez a teljes, s unalmas boldogság nem volt valóra válni. Harry maximum 20 év múlva fog szabadulni, amit képtelen vagyok megemészteni. Ezért is kell valahogy kiszöktetnem őt.
Vicces, nem?
Egy olyan emberen akarok segíteni, aki bántott, nő társaimat gyilkolta, s mégis. Mégis, tőle estem teherbe. Úgy érzem, hogy beleszerettem. Beleszerettem egy gyilkos, lesittelt férfibe, ki párszor az infarktust hozta rám.

Ettem vacsorát, majd felmentem az emeletre. Gondoltam ideje lefürödnünk, már igazán ránk férne, mert hosszú napunk volt. A baba közben folyamatosan rugdosta a hasamat, mire mosolyogva simítottam az említett testrészre. A fürdőben becsuktam magam után az ajtót, majd bekapcsoltam a telefonomon egy zenét. A ruhákat lassan lekapkodtam testemről, s a szennyes kosárba száműztem őket. A kád kerámia szélét megfogva szálltam be a meleg, kellemes vízbe. Izmaim ellazultak, lábaim a forró érzéstől libabőrösek lettek. Hátra dőltem, miközben szememet lehunytam. Kezem felsiklott hasamra, amit tovább cirógattam. Hirtelen a telefonomból kiszökő hangok megálltak, s helyette rezegni kezdett a készülék. Ijedten ültem fel a kádba, majd gyorsan megtörültem kezemet egy törülközőbe. Fogadtam a hívást, majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Elnézést kérek a kései zavarásért, Dr.Hill. Az ügyfelem, Mr.Styles szeretne magával találkozni! Érdekli, hogy mi van magával, azért mihamarabbi beszélgetésre hívja magát - hangja kedves volt, viszont fáradt. Mintha minden apró kis problémát rá akasztottak volna. Megértem, hogy húzós napja lehetett, elvégre ügyvéd. Pár percig elgondolkoztam a válaszon. Jó ötlet lenne Harry-vel találkozni? Igaz, látnom kellene, elvégre a gyerekem apja. Lenne mit megbeszélnünk.
- Üdv, szívesen elmegyek holnap, szabadnapom lesz - piszkálgattam térdkalácsomat, amibe körmömmel apró kis hold alakokat nyomtam.
- Mr.Styles a lelkemre kötötte, hogy ígértessem meg magával - fáradt hangjában cseppnyi jókedv is felderült. Hmm...ennyire fontos lenne Harry-nek, hogy találkozzunk?
- Ígérem 

Idegességem átveszi testem felett a hatalmat, miközben lassan befele sétálok. Mindent leadok, mint akkor. Minden olyan, mint akkor. Minden arra emlékeztet, mint akkor. Mély levegőt véve sétáltam a tárgyalóhoz, ahol végre beszélhetek vele, mint akkor.

De vajon most is az lesz, mint ami akkor? 




2017. február 13., hétfő

30.Rész: Én vártalak

Szép estét mindenkinek! :)

Meghoztam - kis késéssel - a 30.Részt! :) A nézettség egyre jobban nő, ahogy a feliratkozók száma is:) Köszönöm ezt nektek, s most már ideje lenne elérni a bűvös 69-et, vagy 70-et. Remélem segítségemre lesztek:D
Köszönöm a két kommentet - ami picit kevés volt -. Remélem erre a részre kicsit több érkezik, bővebb véleményekkel :)

Valentin-nap előtt hoztam nektek a 30.-at, és szeretnék ezúton is Nagyon Boldog Születésnapot kívánni egy kedves olvasómnak, és barátnőmnek, Stefinek! Valentin-napi baby, így én lehetek az első, aki felköszönti. 💓💓

Kellemes olvasást! 

Taylor xx

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Harry már napok óta itt van nálunk. Egyszerűen képtelen vagyok bemenni hozzá. Van, hogy ott állok az ajtaja előtt, s nézek be az ablakon. Ő olyankor azért nem vesz észre, mert vagy egy nővért bámul, aki bent van nála, vagy alszik. Nem csinál sok mindent. Igazából az állapota jó, szóval egyáltalán nem kellene  kórterme előtt lennem. Egyébként a nővérek árgus szemekkel néznek rám, és várják, hogy mikor megyek be a gyilkoshoz, aki felcsinált.
Egy fárasztó műtéttel zártam a napomat. Már este volt. Az irodámban ültem, s az ablakon bámultam ki, egyenest a városra figyelve. Imádtam ilyenkor nézni a sötét tájképet, ahol csak az autók, és a panelek apró fényei aranyozták be az estét. Már rég haza kellett volna mennem, ugyanis a műtétet lassan két órája, hogy befejeztem. Mialatt műtöttem síri csend volt. A kollégák nem beszéltek, csak pusmogtak néhány szót. De őszintén? Hidegen hagytak. Nem érdekelt a véleményük, ahogy jelenleg senkié sem. Az én életem, és én döntöttem úgy, hogy megtartom a kicsit. Mindenki azt hiszi, hogy ezt a döntést nagyon egyszerűen hoztam meg. Pedig nem. Rengeteget gondolkoztam, mi és hogyan legyen tovább.


Eszmecserém végére érve felálltam, és levettem fehér köpenyemet. Átvettem a rendes utcai ruhámat, táskámat vállamra kaptam. A kulcsaimat fogva hagytam el az irodát, amit bezártam. Lepillantottam hasamra, s kezemet az említett  területre simítottam.

- Zűrös vagyok tudom, de meglátod, idővel minden a helyére fog rázódni. És én itt leszek veled, és szeretni, óvni foglak mindentől – mondtam hasamnak, s ajkamba harapva néztem körbe. Kíváncsi voltam, hátha látott valaki. De nem, a folyosó kihalt, s csendes volt. Akárcsak általában.                                                      
Kórtermek előtt haladtam el, illetve pár ügyeleti szoba ajtaja is megfűszerezte utamat. Lábaim maguktól vezéreltek, egyenesen a kétszázhúszas ajtó felé. Agyam már megállást parancsolt, a szívem mégsem engedelmeskedett neki. Nem érdekelt, ha Harry aludt is. Beszélni akartam vele, most, mert tudom, hogy többet nem lesz rá alkalmam. 

Az őr felpattant a székéről, s kissé álmoskásan bámult rám.
- Segíthetek? – húzta ki magát, közbe pedig engem nézett. Eléggé nyúzottnak tűnt, de különösebb érdeklődést nem tettem felé. Nem az én dolgom.
- Beszélnem kell Mr.Styles-el. És ez magánügy – hazudtam, táskám pántját fogva. 
- Kap öt percet, utána visszajövök – egyezett bele, majd elhagyta a szobát. Mély levegőt véve fordultam Harry felé, aki kissé meglepetten nézett rám. Mielőtt valamit is mondhatott volna megszólaltam.
- Beszélnünk kell. Ez nem várhat – suttogtam. Leültem jó távol tőle, és próbáltam nem a szemébe nézni. Hogy miért? Tudtam, hogy simán elgyengülnék, már ha rá nézek. Még egyszer pedig nem akartam gyengének tűnni előtte. Elég volt akkor mikor végig fektetett az asztalon és….
- Ha arról lenne szó, akkor tudom, hogy terhes vagy – minimálisan felült, miközben reakciómat várva nézett rám. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátogtam mint egy hal. Végül szemeibe néztem. Teljesen meglepődtem, kezemet hasamra simítottam.
- Mégis honnan tudod? Ki mondta ezt neked? – homlokomat értetlenül ráncoltam. Senki nem jutott eszembe, aki esetleg elmondta volna neki. Meg amúgy is, csak olyan embereknek mondtam el, akikben valóban bízom. Az már egy másik téma, hogy végül mindenki megtudta. Mert azért idővel feltűnt volna az embereknek, hogy terhes vagyok. 


- Anyád volt bent nálam, mielőtt infarktust kaptam volna – nézett fel rám, fejét minimálisan oldalra döntötte. Ha eddig nem voltam eléggé meglepve, most már a levegőt is kapkodni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg képes volt anyám ilyet tenni. Azt hittem, hogy csak valami barátnőjével találkozott, és nem a gyerekem apjához ment be a börtönbe. A szívem valami eszeveszett ritmust kezdett el verni, egyenesen fülemben hallhattam azt a bizonyos lüktetést. 
- Én vártalak – hangja visszazökkentett a szomorú valóságba. A valóságba, ami koránt sem olyan, mint a mesékben. Ahol csúnya, gonosz emberek élnek. Gyilkosok, őrültek. És minden ember tudja, hogy a végén valahogy egy bizonyos értelemben ő is őrült lesz. – Vártam, hogy be gyere hozzám, és elmondd te magad. A te szádból akartam hallani, hogy az én gyerekemet hordod a szíved alatt – csak nézett rám. Szemei kissé szomorkásan csillogtak. Nem tudott meghatni, viszont felidegesíteni már annál inkább.


- Ne akarj bennem bűntudatot ébreszteni, mert én semmi rosszat nem csináltam! – álltam fel a székből – nem kérhetsz számon, mert én nem bántottalak. Te voltál az, aki elbasztad az életedet, már akkor, mikor megölted az első áldozatodat – mentem hozzá közelebb. Miért közeledtem hozzá? A választ sajnos nem tudom, csak mentem. Hajtott valami, és most nem a szívem. Már ott voltam az ágyánál. Ő csak kapkodta a fejét, és próbálta megemészteni szavaimat. – Arról én nem tehetek, hogy elbasztad az életedet – suttogtam, immáron  egy vonalba arcával. Tekintete meglepett volt, ajkai a meglepődéstől elnyíltak. Végül szemei ajkaimra siklottak, majd vissza barna íriszeimbe. 
Nem szólt semmit, ajakpárnáit benedvesítette, fejét pedig fellökte. Meg kellett támaszkodnom, így kezem kibilincselt kezén landolt. Megcsókolt. Nem volt durva, nem erőszakoskodott, nem kért egyből bejutást számba. Olyan volt, mint akkor. A szívem heves ütemet vert, lábaim megremegtek. Szememet lehunytam, testemet különös bizsergés járta át. Végül elengedtem lebilincselt kezeit, s ujjaimmal göndör fürtjeibe túrtam. Belenyögött számba, miközben végig nyalta alsó ajkamat. Végezetül nyelvünk forró, nyálas táncot járt. Tudtam, hogy levegőm vészesen fogyott, ahogy perceim is, amiket az őr nélkül tölthetek vele. 
Mint minden jónak, ennek is hamar vége lett. 
Egymás ajkaira lihegtünk. Lepillantottam Harry telt, húsos szájára, mely most a nyáltól csillogott. Mellette még meggypiros is volt. 

- Ajánlom, hogy ne nyíratasd ki magad! Még ki kell mentenem a börtönből a gyerekem apját! -



2017. február 6., hétfő

29.Rész: Személyes beteg

Szép estét! :)
Sajnálom a csúszást, próbáltam megírni, csak voltak kisebb-nagyobb gondjaim. De most meghoztam!:)
És szeretném megköszöni azt a sok-sok feliratkozást, és a kommenteket is:)
És most talán jöhetne kicsivel több komment, vélemény is:)

Kellemes olvasást, kommenteket várok!

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

Az élet rengeteg mindenre megtanít minket. Oktat, szid, dicsér. Mégis, vannak helyzetek, mikor nem tudjuk mit is cselekedjünk.  Az orvosin megtanítják, hogyan varrj össze egy sebet, hogy láss el egy perforált vakbelet. Hogyan tudasd a beteggel a hozzátartozója halálát.
Arra viszont nem tanítanak meg, mit reagálj arra, ha nem várt esetekkor gyereked lesz.

Csak ültem ott. Üveges tekintettel meredtem Mrs.Hill szemeibe. Egyszerűen nem tudtam mit reagálni. A fülem sípolt, a látásom kezdett homályos lenni. Nem, nem sírtam. Sőt, sírás közelében sem álltam. A mellkasom szúrni kezdett, közben állkapcsomba erős fájdalom tódult, végül lefordultam a székről.


* Abigel Hill *

A kórterembe belépve, egy rendőr állt a helyiség jobb sarkában, engem figyelt. Egy nővérke épp Harry-nek kötötte be az újabb adag infúziót. Tekintetem végig vezettem leendő gyermekem apján. A lábai ki voltak bilincselve, ahogy kezei is. Aludt.
- Mi történt Mr.Styles-el? – léptem oda az ágyhoz, ami előtt egy apró asztal volt. Oda tettem le a kórlapot, s ajkamba harapva néztem a nővérre. Kedvesen rámnézett, ami mondhatni meglepett a történtek után. Egyébként legnagyobb meglepetésemre akadt néhány olyan rezidens és nővér, akik mondhatni kedveltek.
- Infarktusa volt. Állítólag egy hölgy volt bent nála a bőrtönben, mikor történt – fordult felém barátságos mosollyal a nővér.
- És kapott már véralvadás gátlót? – nézegettem a kórlapot. 
- Igen Doktornő, már minden szükséges gyógyszert eljutattunk a szervezetébe – lépett mellém, és lenézett rám. – Szóljon, ha szüksége van még valamire – küldött egy mosolyt felém, majd távozott. A rendőrre pillantottam.

 - Szokott verekedni a börtönben Mr.Styles? – néztem fel rá. Magas volt egyébként. De nem magasabb a jelenlegi betegemnél. Kék rikító szemei voltak. Telt ajkat megnyalta, miközben tekintetét végig vezette testemet. Nem éreztem magamat feszültnek. Mikor Harry még itt dolgozott, sokszor bámult, így már mondhatni hozzászoktam.
- Egyszer volt bunyója, de  nem volt vészes – rántott vállat. Hümmögtem egyet válaszul, majd lecsuktam a kórlap kemény tábláját.
- Kimenne? – néztem fel rá homlok ráncolva. Látszott rajta, hogy tiltakozni akar. Mielőtt ezt megtette volna, megszólaltam.  – Nem fog felállni és kisétálni. Ki is van bilincselve. Max megharapja a kezemet, mikor az infúziójával fogok vacakolni – forgattam szemet. A rendőr csak hümmögött egyet, majd elsétált mellettem. A kórterem ajtaját pedig becsukta.

Ketten voltunk. Igaz, ő aludt. De ketten voltunk. Mint akkor.
Lepillantottam hasamra, és mély levegőt vettem. Az ágya mellett volt egy szék. Egy szék, ami csak rám várt. Ajkamba harapva lassan leültem mellé. Kezére pillantottam, amibe egyenesen belenyomódott a szoros bilincs. Nem tudtam sajnálni. Tudtam, hogy ennél százszor többet érdemelne.  Kezemet hasamra simítottam, s hátra dőltem a székbe.
Nem akartam semmit sem mondani, mert tudtam, hogy meghallana. Igazából úgy a tudtára adtam volna, hogy terhes vagyok. De szerintem nem tudott volna mit kezdeni vele.

Szóval teltek az órák. Én itt ültem mellette. Pedig volt ám betegem bőven. De valamiért azt szerettem volna, hogy én leszek az első, akit meglát.
- Maga meg mit keres itt? Nem bent kéne lennie, és vigyáznia a rabra? – Owen hangja szakította meg elmélkedésemet. Hirtelen pattantam fel, és a kórlaphoz léptem, mintha azt vizsgáltam volna.
- A Doktornő kiküldött – szólt vissza a rendőr. Majd az ajtó már nyílt is, és Dr.Owen Hunt lépett be. Zavartan fordultam felé, és haraptam ajkamba.
- Gondoltam bejövök. De már itt sem vagyok -  mondtam halkan, miközben az ajtó felé ballagtam. Ám nem engedett ám ilyen könnyen ki Owen. Megragadta alkaromat, majd visszahúzott.
- Tudja már, hogy gyereket vársz tőle? – nézett le rám. Arcomra fintor kúszott, majd elhúztam kezemet. Miért kérdez egyáltalán ilyet? Szerintem rohadtul semmi köze nincs a magánéletemhez. Azt mondok el az embereknek, amit én mondok.
- És te felfogtad már, hogy semmi nincs köztünk? – vágtam vissza. A válaszra nem voltam kíváncsi, így hát elhagytam a kórtermet. Morogva mentem el a rendőr előtt. Beszálltam a liftbe, s lementem enni valamit. Már kellőkép éhes voltam. Az étkezőben bekapcsoltam a telefonomat, és vettem szendvicset is. Leültem egy szabad asztalhoz. Az étkezőben rengeteg doktor, rezidens és nővér volt. Megbámultak. Az elsőévesek összesúgtak az asztaloknál, s szúrós szemekkel néztek rám. Zavartan ültem le az asztalhoz, s vettem elő telefonomat. Anyámat tárcsáztam. Valakinek muszáj elmondanom, hogy mi történt. Meg amúgy is. Nem beszéltem már vele egy ideje.

Szóval előkerestem a számát a névjegyzékbe, és fülemhez emelve a készüléket.
- Szia kincsem! Baj van? – anyu a vonal másik végéről aggódva kérdezett. Megforgattam szememet és beleharaptam szendvicsembe.
- Csak gondoltam elmondom, hogy Harry itt van nálunk a kórházban. Infarktusa volt – mondtam, s hátra dőltem a székben.

* Harry Styles *

A mellkasom enyhén fájt, s mintha hatalmas súlyt nyomtak volna rá. Laposakat pislogva nyíltak fel szemeim. A klór szag beférkőzött tüdőmbe. A gép csipogott mellettem, s mintha minden emlék visszajátszódott volna fejembe, melyeket itt éltem meg. Torkom száraz volt. Köhögnöm kellett párat, és szemeimet ismételten lecsuktam.  A fény, a fehér falakkal együtt meglehetősen bántotta a szememet.
Erőt vettem magamon, szemeim felnyíltak. kedvem lett volna felülni, és mikor ezt megpróbáltam kísérelni, nem jött össze. A bilincs csörgött egyet, ahogy a fém a fémet érte.
- Kellene valami, Styles? – a hangra fejemet felkaptam, s oldalra fordítottam azt. A börtönből ismert egyik őr bámult rám vigyorogva. Arcomra fintor kúszott. Eddig igazából észre sem vettem, hogy nem egyedül vagyok a kórteremben.
- Egy kis víz – mondtam halkan, és elkaptam tekintetemet. Valóban ki voltam száradva, mert elég halk volt a hangom. Az őr, odalépett hozzám, és felvette a műanyag kancsót az éjjeli szekrényről. A kancsó melletti műanyag pohárba pedig öntött vizet.                                                              
Valahogy feljebb ültetett, s az egyik kezemről pedig levette a bilincset. De csak addig, míg ittam. A pohár tartalmát megittam, majd visszaadtam neki azt. Nekidőltem hátammal a párnának, hogy kényelmes legyen. Az őr ismét visszatette kezemre a bilincset,majd leült a sarokba. Kint lehetett beszélgetés foszlányokat hallani. Néhány nővérektől származó nevetést. Pár ajtócsapódást. Majd lépteket, melyek a kórtermem felé tartottak.  Szívem mélyén Abigel-t vártam, ahogy bejön. Tegyük fel, még el is mondja Ő maga, hogy gyerekünk lesz. De tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

Azt viszont tudom, hogy infarktusom volt. Arra is emlékszem, hogy miért.  Igazából jobb lett volna, hogyha Abigel mondja el maga, hogy gyereket vár. Még most is emlékszem arra, hogy az anyukája milyen fejet vágott, mikor bejött hozzám.                                                                                                                                                     És, hogy én mit reagáltam erre? Igazából szerintem az infarktus megmagyarázott mindent. Tisztában vagyok vele, hogy Abigel konkrétan egy gyilkostól származó gyereket tart a szíve alatt. Tudom, hogy egy gyilkos nem érdemli meg a boldogságot. Pedig, én annyira vágyom arra, hogy családom legyen. Vágyom arra, hogy rendes munkám legyen. Szerető családom. Pár gyerekkel, egy szerető feleséggel. De ez már veszett ügy. Tudom, hogy soha nem lehet normális életem. Mindent elszúrtam, már akkor, mikor megöltem az első áldozatomat.
- Na mi van, Styles? Megpróbáltad magad megölni? Ilyen könnyen nem juthatsz a pokolba – a hangra fejemet felkaptam, s beharaptam ajkamat. Dr.Owen Seggnyaló Hunt díszes vigyorral közeledett felém. Tudta, hogy nem bánthatom. Pedig, ó Istenem. Úgy behúztam volna neki egyet, és addig ütöttem volna a vigyorgó pofáját, míg már vért nem köpköd. De egyrészt ez azért nem sikerült, mert ki voltam bilincselve. Másrészt pedig tudom, hogy a rendőr sem hagyta volna. De még elképzelni is vicces, hogy egy kórházban verekszik össze egy osztályvezető, illetve egy börtöntöltelék. Milyen szép szavakkal jutalmazom magam.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök neked, Hunt! Tudom, hogy mi hiányzott eddig az életemből, de most már minden tökéletes! – rikkantottam iróniával túltengve, s rámosolyogtam. – Remélem eszeveszetten szarul érzed magad – kacsintottam rá. És ekkor közeledni kezdett felém.