2017. augusztus 31., csütörtök

Nyár

Szép estét!💖
Sikeresen elértek hozzám kommentjeitek, melyeket mosolyogva olvastam végig! Köszönöm, hogy egész nyáron olvastátok a friss részeket, kommenteltetek! Holnap sajnálatos módon én is iskolába fogok menni, így az új részekkel kapcsolatban pár dolog változni fog.
A kommentekre válaszolni fogok, és nagyon köszönöm őket!💖
Remélem jól telt a nyaratok! Mindenkinek sok sikert egész tanévre, és vigyázzatok magatokra!💖
Xx Taylor

2017. augusztus 27., vasárnap

38.Rész: Anya

Sziasztok!
Így nyár végére sikeresen elbizonytalanodtam a bloggal kapcsolatban. Hetek óta, sőt, merem mondani, hogy hónapok óta nem iratkozott fel senki sem a blogra, inkább leiratkoztak páran. Tudom, hogy egy darabig a kéztörésem miatt nem voltam, de én tényleg igyekeztem, igyekszem.
Plusz kevesebb visszajelzést is kapok.
Szeretném, ha ez pozitívan változna, és elmondanátok az ŐSZINTE véleményeteket a blogról, magáról a sztoriról. Mert érdekel, hogy min szeretnétek, hogy változtassak. Ugyan is nem csak magamnak, hanem nektek is írok!

Az új részt viszont meghoztam!
Kellemes olvasást kívánok mindenkinek!
Taylor xx
------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Külső szemszög *

Abigel mindent hallott. Mindent érzékelt maga körül. A gépek csipogását, gyermekei sírását, édesanyja bársonyos, ugyanakkor meggyötört hangját. Minden érintést, jót, s rosszat. Bizonyos hiánya volt. Hiányzott valami, vagyis valaki, akit még nem sikerült érzékelnie, a világon kívül. Harryt. Harry volt az, akit még nem érzett.
De ez is beteljesedett, mikor szerelme rekedtes, megtört hangját hallhatta. Szíve eszeveszetten dübörgött, amit Harry is észrevett, a gép egyre hangosabb csipogása miatt. Reménykedve fonta ujjait szerelme kézfeje köré. Könnyei megállíthatatlanul csurogtak, rá Abigel kezére.
Nem bírta a szenvedést, amit a körülötte lévőknek okozott, nem bírta tovább. Muszáj volt tennie valamit. Muszáj volt ismét élnie.

Először lassan kezdett. Ujját megmozdította, majd gyengéden szorított rá Harry kezére, ki először reagálni sem tudott. Azt hitte, csak halucinál. Ám, mikor Abigel egy apró kört rajzolt tenyerébe, széles mosoly terült el a göndör férfi arcán. Sírt, de mosolygott. A gödröcskéin keresztülmentek a csúnya könnycseppek.
- Istenem, Abigel! - zokogott fel, mikor kedvese felnyitotta szemeit, miket azonnal vissza is csukott a hirtelen, erős fénytől. Harry megállíthatatlanul szipogott, és remegő kezekkel simított Abigel arcára. A nő, lassan felnyitotta szemeit. Harry arca közel volt az övéhez. Harry letörölte könnyeit, s egy apró, remegő csókot nyomott szerelme homlokára.
Abigel lehunyta szemét, és egy halvány mosoly festődött fel ívelt ajkaira. Harry egyszerűen nem akarta elhinni, hogy kedvese felkelt.
- Én...azt hittem, soha nem kelsz már fel! Annyira hiányoztál, sajnálok mindent! És nagyon-nagyon szeretlek! - Abigel elmosolyodott, de érezte, hogy az ő szemét is marják a könnyek. Tekintetük egybefonódott. Hiányzott már ez az érzés mindkettőjüknek.
Harry nem habozott. Közelebb hajolt, ajkaikat lassan összeérintette, hagyva, ha esetleg Abigel el szeretne távolodni.
Viszont ezt nem tette meg. Lassan csent egy csókot, majd még egyet, s még egyet. Gyengéden kóstolgatták egymás ajkait. Harry Abigel oldala mellett támaszkodott. Abigel válla nagyon fájt, mert ugyebár eltörött neki, s a bokája sem volt éppen a legjobb állapotba.


Csókjuk lassú volt, majd levegő hiány miatt elváltak egymástól. Harry vissza ült, ujjaikat összefűzte. Érdeklődve figyelte Abigelt, kinek arcába mintha visszaszökött volna az élet. Az arca kipirult, szemei feketén csillogtak, s a szája feldagadt az előző csóközöntől.
- Fel szeretnék ülni - szólalt meg végre Abigel, nagyon-nagyon rekedtes hangon. Harry sajnálta őt, mert tudta, hogy fájdalmai vannak. Kapott vállmerevítőt, de így is fájhatott neki.
- Gyere, próbáljuk meg. De ha nagyon fáj, akkor jobb, ha visszadőlsz - Harry segített felülni szerelmének, ki szorosan fogta kezét. Arcuk így ismét közelebb került. Harry nézett egy darabig a csodálatosan csillogó íriszekbe, mígnem egy csókot nyomott Abigel homlokára, majd lassan elengedte kezét.
- Innod kellene. És egy nővérnek is szólni fogok. Nem szédülsz, édesem? - kérdezte Harry, miközben töltött a műanyag kék pohárba a kancsóból vizet. Abigel halványan elmosolyodott. Tetszett a törődés, amit Harrytől kapott. Tudta, érezte, hogy a férfi nagyon szereti őt. És így is volt. Harry képes lett volna ölni is értük. A családjáért.
A poharat óvatosan adta oda Abigelnek, s segített neki inni. Miután a poharat elvette szájától, körbe pillantott. Eszébe jutottak gyermekei. A két kis csöpség, kiket még nem látott.
- Harry...hol vannak a gyerekeink? Úr Isten, ugye...ugye nem lett semmi bajuk? - Abigel hangja egy pillanatra megremegett. Aggódott, és csak remélni tudta, hogy a kicsikéi jól vannak. Látni akarta őket. Látni, ahogy édesen matatnak kis kezecskéikkel, s gügyögnek.
Harry aggódó szemekkel nézett rá, majd megfogta Abigel kezét.
- Igen, minden rendben van velük. Édesanyád egész végig a gondjukat viselte. Törődött velük, nyugodj meg! - egy apró csókot lehelt a selymes kézre, és beült Abigel mellé az ágyba. A közelében szeretett volna lenni. Hát, már oly' rég érezte szerelme közelségét. Hiányzott csókja, mosolya, nevetése, vagy az, mikor szavak nélkül érezhette feltétlen szeretetét.
- Mennyi ideig voltam kómában, Harry? - Abigel kezüket bámulta. Minden értelemben kicsi volt Harry-hez képest. Teljes szívéből szerette a férfit. Szerette mindenét. Már szinte el is felejtette azt a szőrnyű múltat, azt a sok csúnya dolgot, amit Harry tett. A gyilkolást. Igyekezett a jelenre fókuszálni.
Harry időközben megnyomta a nővérhívót, majd minden figyelmét szerelmére fordította.
- Már három hónapos a két kicsi. Egyszerűen gyönyörűek, Abigel! Ma a kezemben tarthattam őket. Nagyon-nagyon édesek. Édesanyád holnap is biztos bejön, és... - Harry nem tudta folytatni, mert egy középkorú nővér jött be, előtte az orvossal. Harry felállt, majd vissza huppant székére.
- Szép napot, Dr.Hill! Még nem találkoztunk, az elmúlt hetekben én voltam a kezelőorvosa, Dr.Sam Peters vagyok - Harry végig nézte, ahogy a náluk pár évvel idősebb férfi kezet fog szerelmével. Abigel egy fájdalmas mosolyt küldött az orvos felé.
- Dr.Styles, magának ki kellene mennie, míg megvizsgálom a hölgyet - fordult a göndör hajú férfi felé. Természetesen ez az említettnek nem tetszett. Nem akarta őket itt hagyni. Mindent hallani akart, nem akarta, hogy a doktor olyat tegyen, amit Abigel nem szeretne.
- Kint leszek - felállt székéről, majd homlokon csókolta az ágyban fekvő szépséget és kicsoszogott. Az ajtó előtt bizony ott várta a kerekesszéke, mibe beleült, majd sóhajtva túrt bele hajába, mely' az utóbbi idők alatt rendesen megnőtt. Törött lábain nem volt már gipsz, ahogy karján sem. Igaz, ezek fájtak, és azért is csoszogott.
 Bentről halk beszélgetést hallott, mire ajkába harapott, és várt.

Eközben Abigel jó pár kérdésre válaszolt, miközben az orvos megvizsgálta. Nem találta nyomulósnak a férfi viselkedését, mégis valami rosszat érzett vele kapcsolatban.
- A válla szépen gyógyul, a bokájára pedig lassacskán rá kellene állni. Két nap múlva pedig minden reggel jönni fog magáért egy beteghordó és elviszi gyógytornára. Az izületi, illetve a fejfájásra pedig kapni fog fájdalomcsillapítót a nővértől. Lenne még valami? - egy barátságot mosolyt küldött Abigel felé, kit ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Meg se merte kérdezni, hogy mikor mehet haza. Orvos volt ő is, tudta, még egy darabig nem lehet a családjával. Nem lehet a gyerekeivel és a szerelmével. Rengeteg minden áll előttük.
- Nem, köszönöm! - próbált mosolyogni, hogy megnyugtassa az orvost, aki úgy látszik el is hitte neki, a dolgot nem firtatta tovább. Elköszönt, majd távozott. Abigel kezébe a nővér belenyomta a fájdalomcsillapítókat, majd ő is elhagyta a kórtermet. Percek sem teltek el, Harry már gurult be a tolókocsival. A nővér tolta, tekintve, hogy a csuklója kissé fájt, így nem tudta volna magát hajtani.
- Köszönöm - Harry egy halvány mosolyt küldött a nővér felé, aki csak megsimogatta a vállát, majd távozott. A göndör férfi azonnal kedvesére szentelte minden figyelmét, ujjaikat összefűzték.
- Mi lesz ezután, Harry? Én...én nem akarom, hogy visszamenj a börtönbe, nem akarom nélküled felnevelni a kicsiket. Nem bírnám ki nélküled! - Abigel hangja egy pillanatra ismét megcsuklott, és szipogott egyet. Harry tudta, hogy most egy igenis komoly beszélgetés fog történni. A világért sem akart volna visszamenni oda, abba a mocsokba. Bízott az ügyvédjében, bízott abban, hogy a dolgokat meg tudják oldani.
- Találtam egy kiváló ügyvédet, Markot. Ő a legjobb, rengeteg ilyen ügyet tudott megoldani. Mondott egy -két dolgot, ami talán a hasznunkra válhat. Elintézne néhány papírt, és így Amerikába tudnánk költözni. Tudom, hogy ez igazán nagy lépés lenne, de ott nem kellene börtönbe mennem. És ott teljesen új életet kezdhetnénk. Vissza mennék dolgozni, és ha a gyerekek óvodába mennek, te is folytathatod a munkádat a kórházban - Harry örömmel mesélte tervét, melyet az ügyvéddel alkottak. Ajkai folyamatosan felfelé görbültek a boldogságtól. Már most elképzelte, milyen lenne egy új életet kezdeni a családjával.
Boldogan lefeküdni, és örömmel ébredni minden egyes reggel.


2017. augusztus 18., péntek

37.Rész: Ébredés

Szép estét Drágáim!
Sajnálom, hogy hosszú ideig nem volt új bejegyzés. De focizom, és az egyik edzés alkalmával sikeresen eltörtem a jobb csuklómat. Most is gipsz van rajta, de mivel nem fáj, megpróbáltam összehozni valamit.
Köszönöm, hogy eddig kitartottatok!
Igyekszem a következő résszel!

Feliratkozni, kommentelni ér!:D

Kellemes olvasást,

Taylor xx

----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Külső szemszög *

Az eddig élettelenül fekvő Harry Styles szemei kipattantak. Tüdeje megtelt friss, ugyanakkor klór szagú levegővel. Légzése rendezetlen volt, sőt. Egyenesen kapkodott oxigénért, amit a teste készült befogadni. Feje kissé belesajdult az erős fénybe, amit látott. A fehér falak minimálisan visszaverték a nap kellemes sugarait, melyek az ablakon szöktek be. Testébe mintha kissé visszaszállt volna az élet. Mindenre emlékezett. Emlékezete tiszta volt, akárcsak gondolkodása. Felülni még nem szándékozott, ezért fejével fordult csak kedvese édesanyjához. Teresa halvány mosolyt eresztett, miközben ráncos, érdes kezét a férfi hatalmas mancsába csúsztatta.
- Szervusz, Harry! - a hölgy, még magát is meglepve, de egy apró csókot nyomott a göndör férfi homlokára. Harry-t ezt a kedves gesztus igazán megindította, torkát megköszörülte. Teresa szó nélkül nyúlt az éjjeli szekrényen pihenő, kék műanyag pohárért.
- Tessék, igyál. Utána próbálj meg beszélni - mosolygott, még ha a helyzet nem volt túl rózsás. Teresa próbált pozitív lenni, holott lánya még nem ébredt fel. Harry lassan ült fel, kicsit nehézkesen. Remegő ujjakkal nyúlt a pohár vízért, amit azonnal megivott. Tekintete nem hagyta figyelmen kívül a babakocsit, amiben a két pici békésen aludt.
Harry majdhogy kiköpte a vizet, s remegő kezekkel adta vissza a poharat.
- Ők...ők az én gyerekeim? - smaragd szemeit sós könnyek lepték el, elérzékenyült. Teresa mosolyogva bólogatott, a poharat visszatette az éjjeliszekrényre. Útja a babakocsihoz vezetett, melyből először a kis Rebecca-t vette ki. Harry szíve hevesen kezdett verni, amit a monitor is bizonyított. Boldog volt. Természetesen csak részben, hisz' kedveséről még semmit nem tudott.
Rebecca édesen szuszogott, miközben mamája édesapja karjaiba adta.

Harry könnyei már utat törtek maguknak, s a férfi arcán siklottak végig. Olyan gyönyörűnek találta a kicsit, tiszta anyja volt. Rebecca végül apja karjaiban kapott helyet, ki szorosan, ugyanakkor úgy fogta, mintha porcelánból lett volna. Védte. Védte, minden áron. Tudta, hogy mostantól, attól a perctől kezdve vigyáznia kell rá. De nem csak rá, hanem Matthew-ra, illetve édesanyjukra. A jövővel nem törődött, hanem minden figyelmét az édes, göndör hajú szuszogó kislányára szentelte. Remegő ujjakkal simított végig a puha arcon, mely hevesen mozgott, ahogy a cumival szórakozott alvás közben. Harry nem bírta levenni tekintetét az apró kis szeretetbombáról.
- Matthew-et is odaadhatom? Mert akkor elmegyek, és megkeresem az orvosodat - Teresa hangja zökkentette ki Harry-t a gyönyörködéstől. Fia nevét hallva, Harry felkapta fejét. Kezei között később már az ikerpárt tarthatta. Könnyei ismét lassan csordogáltak végig borostás, sebes arcán. Mosolygott, igaz, így a sebek húzódtak arcán, de most nem érdekelte a fájdalom.
Mindaddig foghatta karjai között a kicsiket, míg a doktor be nem lépett. Az illető pedig nem más volt, mint Dr.Owen Hunt. Harry karjai megfeszültek, melyeken a két aprócska gyermek békésen szuszogott.
- Kint várunk, nehogy felkeljenek a beszélgetésre. Addig...elmegyünk, megnézzük, hogy van Abigel - Teresa hangja halk volt, miközben elvette a férfi szoros tartásából először Matthew-et, később pedig Rebecca-t. Owen mindaddig komoly arcot vágott, míg volt anyósjelöltje el nem hagyta a szobát.
- Őszintén szólva, reméltem, hogy nem fogsz felébredni. Gondolkodtam rajta, hogy megöllek, de a munkám fontosabb - lassan közeledett a férfi a göndör hajú Harry-hez. Léptei lassúak voltak.
Harry nem tudta, vajon mit mondhatna. Hiába törte a fejét, hogy megszólaljon, egyáltalán nem ment neki.
- Na mi van, Styles? A cica elvitte a nyelvedet? Pedig azt még nem vágtam ki - vigyorodott el a végére Owen, s hangos csattanással dobta le a húzható kis asztalra Harry kórlapját. A hangra az említett összes izma megfeszült. Mellkasa gyorsan emelkedett, s süllyedt. Tudta, hogy most igazán ki kell magáért állnia. Sőt, nem csak magáért, hanem a családjáért.
Lassan bújtatta ki lábait a takaró meleg fogságából, majd állt lábra. Egy bokszer, illetve a kórházi ruha lógott rajta. Míg kómában volt, rendesen lefogyott.
Először kicsit, megingott, majd elindult Owen felé. Magasabb volt nála, sokkal. Megnyalta kiszáradt ajkait, kezeit ökölbe szorította. Csillagokat látott maga előtt, gyenge volt. Gyenge, és szédült.
- Lehet, hogy börtönbe lenne most a helyem, de a te volt jegyesed megmentett. Kihozott onnan, és két csodálatos gyermeknek adott világot. Mindent megkaptam, mindent, amit egész életemben akartam. Lehet, hogy ezek után ismét visszakerülök a börtönbe, de már nem érdekel. Egy vesztes vagy Owen, ezt pedig már bevallhatnád magadnak. Én nyertem, véglegesen én nyertem! Fogd fel, és szállj ki az életünkből! A játéknak vége! - Harry hangja mély, és ellentmondást nem tűrő volt. Owen csak nézett rá, s pislogni sem tudott, teljesen lefagyott a göndör szavaitól.
- Egy másik doki jön, és megvizsgál. Az új ügyvéded már kint vár - fejezte be, majd elindult lassú léptekkel, vesztesként az ajtó felé. Ott viszont megtorpant, és még utoljára hátra nézett.
- De, ha megtudom, hogy bárhogy bántod Abigelt, kitekerem a nyakadat, Styles! - ezzel pedig elhagyta a szobát.

Harry tehetetlenül hunyta le szemeit, miután az új ügyvédje, Mark elhagyta a kórtermét. Teresa még beköszönt a kicsikkel, mikor hazavitte őket.
Harry feje már nem fájt, s egy nővér is hozott be neki ételt, amit azonnal elfogyasztott. De gondolatai folyamatosan csak kedvese, Abigel körül forogtak. Látni akarta, érezni csókja forró ízét, ölelni magához, és megnyugtatni.
Az esti vizit kezdetét vette, melyen Dr.Owen Hunt ezúttal nem vett részt. Harry a vizsgálat végén megérdeklődte az egyik nővértől, hogy mikor láthatja Abigelt. Először ellenkezett, hogy tolókocsival vigyék szerelméhez, de máshogy nem tették volna meg, tekintve, hogy fél napja sincs annak, hogy ismét felébredt.
Az eredményei egyébként kiválóak voltak, aggódalomra oka nem lett volna. De egy valami miatt kicsit tartott. Tartott attól, hogy Mark, az ügyvédje nem tudja elintézni azt, hogy ne kelljen bevonulnia a börtönbe. A családjával akart maradni, s velük megöregedni.

Egy idősödő nővér tolta a kocsit, melyben Harry ült. Igyekeztek Dr.Abigel Hill kórterme felé. Harry idegesen szippantotta be alsó ajkát, majd térdén kezdett dobolni ujjaival.
- Itt jó lesz. Köszönöm, hogy elhozott Mandy - kiszállt a tolókocsiból, majd a nővérre mosolygott. Az ajtó előtt álltak meg, ahonnan Harry lassú léptekkel ment be. Ahogy lábát átemelte a küszöbön, azonnal megcsapta orrát a rózsa, s egyéb kellemes illat, mely egy hatalmas virágcsokorból származott. Az ajtót hangtalanul csukta be maga után. Közelebb lépett, szerelme ágyához.
Mintha aludna.-gondolta magába Harry, s leült egy székre. Abigel arca nagyon nagyon békés volt. A sebek beforrtak arcán, igaz még mindig nagyon fehér volt.
- Én...annyira sajnálok mindent - kereste a szavakat, dadogott, de egyszerűen rengeteg mindent mondott volna egyhuzamban. Tudta, ezt nem teheti. Egy mély levegő.. - Annyira jó lenne, ha felébrednél, és ismét itt lennél velünk. A kicsik... a kicsik is már nagyon várnak rád, Abigel! - Harry hangja megremegett - Az anyjukat akarják. Már..megkapták az apjukat! Szükségem, szükségünk van rád! Istenem... - Harry szempillantások alatt roppant össze, s omlott az ágyra. Könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek, remegő kezei között pedig kedvese selymes tenyerét szorongatta.



2017. július 22., szombat

36.Rész: Trauma

Szép estét!
meghoztam a Disturbya 36.Részét! A héten táborba voltam, azért nem jutott időm befejezni ezt a bejegyzést.
Köszönöm a kommenteket, amik mondjuk elég szegényesek.
És azt is szomorúan tapasztaltam, hogy folyamatosan iratkoztok le a blogról.
Remélem ez hamarosan meg fog változni!:)

Kellemes olvasást!

Puszi,
Taylor xx

------------------------------------------------------------------------------------------
* Külső szemszög *

Az eset után, a mentők sikeresen stabilizálták a szülőket, kiket végül a Four Seasons Anatomy falai közé zártak. Harry Styles kómába feküdt, egyedül a klór szagú szobában. Magányosan feküdt az ágyon, intubációs csővel a légútjaiba. Törött karján gipsz díszelgett, akárcsak lábain. Arca fehér volt, s a rászáradt vér még mindig ott díszelgett gödröcskéi felett. Hogy miért volt kómában? Az orvosok úgy látták, hogy a hatalmas fájdalom miatt ajánlatosabb bizonyos ideig mesterséges kóma alatt tartani, akárcsak kedvesét. Dr.Abigel Hill a legjobb kezelést kapta. Kómában feküdt, makulátlan arccal, törött vállal és bokával, valamint megrepedt bordákkal. Hasa lapos volt a kórházi takaró alatt, melyből áradt a klórszag. Abigel egy rejtett folyosón volt, s egy orvos kezelte. Dr.Owen Hunt. Édesanyja mindig meglátogatta szeretett lányát, mikor ideje engedte.
  A koraszülött osztály új csecsemőkkel gazdagodott. Rebecca és Matthew Styles egymás mellett feküdt apró kiságyaikban. Rebecca szervezete gyengébb volt, így apró, kicsiny kis testéből pár cső állt ki. Mindenki azonnal beleszeretett a két kis csöpségbe, annak ellenére, hogy tudták a dolgozók az apa múltját. Éjjel-nappal figyelte őket egy-egy orvos, ápoló vagy rezidens, nehogy valami baj történjen. 

Eltelt egy hónap. A két kicsi, Matthew és Rebecca már egy hónaposak. A gyámjuk pedig Dr.Abigel Hill édesanyja, Teresa. A középkorú nőre az utóbbi időben hatalmas nyomás nehezedett. Mióta a kicsiket hazahozta a kórházból, azóta minden idejüket velük tölti. Tápszereztet, pelenkáz, altat. És ez már hetek óta így megy. Segítsége nagyon nincs, így a kicsikkel együtt megy be a Four Seasons Anatomy-ra.
Dr.Owen Hunt, mikor megtudta, hogy egykori kedvese autó balesetet szenvedett, azonnal átvette az ügyet. A kicsiket, mikor először meglátta, különös érzés fogta el. Valami megmagyarázhatatlan.

- Dr.Hunt! Dr.Abigel Hill a kórházba van - egy fiatal, vállig érő, barna hajú nővér toporgott az osztályvezető irodájának ajtajánál. Az említett férfi nem nagyon foglalkozott az üggyel, inkább tovább írt egy lapot az egyik transzplantációhoz.
- Uhum, ennek igazán örülök. Pedig táppénzen van - hangja nem törődöm volt, és ez arcán is látott. Mintha fogyott volna egy kicsit, hisz' arccsontja már kilátszott. Fáradtságot és nyűgöt sugárzott róla. Meggyötört volt.
- Nem, én nem úgy értem, doktor! - a nővér közelebb sétált, egészen az íróasztal előtt helyet foglaló székig. Dr.Hunt értetlenül emelte fel fejét, s nézett a fiatal nőre.
- Hát akkor? - a tollat letette, így minden figyelmét az előtte állóra szentelte.
- A doktornőnek balesete volt. És meg kellett császározni, hogy a babák túléljék. Sok vért veszített, kómába van - a szavak konkrétan nem jutottak el a doktorhoz. Nem bírta felfogni mindazt, amit a nővér mondott neki. Minden olyan zavaros volt.
Dr.Hunt azonnal az osztályra sietett. A felfordulás, mint mindig, most is nagy volt. Először elment megnézni a babákat. Nem lépett be, az üvegfalon keresztül nézett be az ikerpárra. Leolvasta az ágyuknál lévő lapokról a nevüket. Rebecca és Matthew Styles. A kislány sokban hasonlított az anyjára, legalábbis Dr.Hunt szerint.
Az eset tragikus volt, és ezt ő is tudta. Tudta, hogy rengeteg mindennel kell megküzdenie az ikerpárnak, és a szülőknek.
Lépteit ezután Abigel Hill kórtermébe vette. A gépek csipogtak, Owen meg akart bizonyosodni mindenről. A kórlapot idejövet elolvasta, majd a monitoron helyet foglaló értékeken is végig futtatta tekintetét. Egy halk sóhajt hallatott és leült a beteg ágya mellé. Nem tudta mit tegyen. Ha megkérdezték volna tőle, mit érez, a válasz a semmi lett volna. Nem érzett semmit. De tényleg. Nem tudta, mit tehetne. Mármint, olyan értelembe, hogy nem tudta, miféle kép segíthetne. Ötlete sem volt.
Tekintete Abigel sápadt arcát kémlelte. Az egykor gyönyörű, hibátlan arcbőr, élettelenként köszöntötte Dr.Huntot. Fehér volt, mint a fal. Mint egy halott.
Kezével körbefogta az apró kis kézfejet, mire egy halovány csókot nyomott.
- Sajnálok mindent. Sajnálom, hogy hagytalak elmenni, és, sajnálom, hogy nem hittem neked Harry-vel kapcsolatban - hangja keserves volt, sírásra hajlott. Megszorította a puha kézfejet, majd lassan felállt a székről. Mély levegőt vett, közben erősen, konkrétan már dacosan törülte le előbukkanó apró könnycseppjeit. Magának is be kellett vallania, nagyon-nagyon szerette Abigelt. Szerette, és képes lett volna mindent feladni érte.
A kórterem ajtaját hangtalanul csukta be, és indult át megnézni a gyilkost. Azt az embert, akinek mind ez köszönhető, miatta van minden. Ő okozott mindent. Miatta fekszik Dr.Owen Hunt egykori kedvese a kórház falai között.
Neki köszönhetően volt a baleset.
Owen, miközben a kórterem felé haladt, rengetegszer átkozta magát, amiért nem szólt az apjának, hogy helyezzék át máshová. Édesapján kívül senki nem akarta, hogy a Four Seasons Anatomy-n dolgozzon. Abigel-nek igaza volt. Rá kellett volna hallgatnia. Ha akkor áthelyezik, akkor talán ez az egész nem történt volna meg.
Nem lenne volt szerelme kómában, és....nem lenne világon az a két csöpség. Két ártatlan lélek, kik ha nagyobbak lesznek, rengeteg bántást fognak kapni. Az apjuk gyilkos, ez nem kétség. Meg lettek bélyegezve.
A kórterem előtt megállt, majd megfeszült állkapcsokkal nyitotta ki azt. Minden hasonló volt, úgy mint Abigel-nél. Harry lábai begipszelve pihentek, kitakarva. Oldalt lenyírt haja elterült kicsit a párnán, a monitor monoton jeleket adott. Jól volt, a helyzethez mérten.
Owen feszülten ballagott elé. Az ágy végében egy gurulós kis asztalon egy tál víz volt, benne egy szivacs. Harry arca még mindig koszos, poros volt. Owen kezét az edénybe tette, bevizezve a szivacsot. Kicsavarta kicsit, majd Harry arcát letörölte, ezt követve visszadobta a vízbe. Végig nézett a göndör férfin, mielőtt lehajolt volna a füléhez.
- Ha tehetném, legszívesebben leállítanám a lélegeztetőgépeket, és megfojtanálak - lassan tagolta a szavakat Harry fülébe. - De nem, hagyom, hogy megrohadj egy cellában. A nőd pedig az enyém lesz! - csettintett egyet nyelvével, majd vigyorogva távozott a kórteremből.

A folyosón kopogott a magassarkú, miközben Teresa Jones lassan tartott lánya kórterme felé. Feketében volt, holott senki nem hallt meg. Mégis egy bizonyos ponton gyászt érzett. Az ajtó előtt megállt, majd egy mély levegőt véve belépett. Nagyot nyelve közeledett lánya ágyához. Kezében egy apró kis virágcsokor pihent, amit az éjjeliszekrényen lévő vázába tett. Leült az ágy mellé, és megfogta Abigel kezét. Sírni már nem tudott, de mosolyogni sem. Nem volt boldog, egyáltalán nem. Végig vezette tekintetét lánya fehér arcán. Egy keserves sóhaj szökött ki ajkai közül. 
- Matthew nagyon jól van. Keveset sír, az éjszakákat átalussza. Jó baba. És a haja kezd kunkorodni - hangja halk, miközben a kómában fekvő gyermekének mesél. Szemei előtt ott lebeg az apró, édes kis arc. - Rebecca gyakran felébred. Olyan, mintha keresne téged, mert van úgy, hogy még én sem tudom megnyugtatni. Harryhez pedig ma fogok be menni. Itt az ideje, hogy még látogassa azt az embert, aki okozta ezt a rohadt balesetet - nagyot nyelt, végül elhagyta a kórtermet. Vegyes érzelmekkel, de főleg fájdalommal lépett be Harry Styles kórtermébe. Ide is hozott egy virágot, hogy ne legyenek olyan sivárak a falak. Természetesen itt is beszélt Harryhez. 



Eltelt meg két hónap, az ikrek már három hónapja vannak Teresa életében. A két  kicsi már szépen cseperedik, s mindegyik egyre jobban hasonlít apjukra. Anyjuk állapota javul, az orvosok pedig a héten akarják felkelteni a mesterséges kómából. Harry pedig a napokban fog felébredni. 
A babakocsit szorosan fogta az idősödő nő, miközben betolta a kocsit, a gyenge fuvallat pedig göndör hajába kapott. Már lassan a nyár vége felé járunk. Augusztus van, és az idő egyre csak melegebb. 
A recepción álló új alkalmazottnak köszönt Teresa, majd a liftben felment az emeletre, először a kicsik apjához, mert tudniillik, bármelyik órákban felébredhet. Minden bizonnyal örülne, ha a két kicsit pillanthatná meg először. 
Az osztályon a gügyögő babákhoz beszélt, kik egy-egy cumival szórakoztak. Rebecca egy rózsaszín body-ban és egy szoknya félében volt, hozzá illő zoknival, mivelhogy cipőre még nem igen volt szüksége, ahogy Matthew-nek sem. A kis hercegen egy aprócska kis ing volt, és egy nadrág. Illetve, mindegyik mellett a plüssük foglalt helyet. Abigel vette őket, még a születésük előtt. Matthew egy jegesmedvét, míg Rebecca egy pandamaci gazdája lett. 
A kór terem előtt kinyitotta az ajtót a nő, majd lassan betolta az ikreket. Félálomban voltak, a ,,túra" elnyomta őket, így mikor Teresa letette a táskáját, az ajtót pedig becsukta, akkor már aludtak. 
Fáradtak voltak, akárcsak ő. Az éjszakákat már kezdik végig aludni, viszont még mindig nehezen megy, mert hol az egyik, hol a másik ijed fel, és órákig fent van. 
Teresa egy ideig még tologatta a kocsit, hogy valóban mélyen elaludjanak, ezt követve pedig leült az ágy mellé. 
- Tudod Harry, én téged jó embernek tartalak! Igen. Belátom, hogy azok ellenére, amit tettél, jó ember vagy. Csak kellett valaki, aki miatt értelmet nyerjen úgymond az életed, és bizonyítsd, hogy nem vagy rossz ember! Tudom, hogy a lányomat eszeveszetten szereted, ahogy ő is téged. És...ha kell, a legjobb ügyvédet fogadom, vagy kiviszlek titeket az országból, hogy az unokáim normális szülők mellett nőjenek fel...- a mondatot abba hagyta, mert a göndör férfi lassan felnyitotta szemeit. Oly sok idő után. 



2017. június 24., szombat

35.Rész: Szabadság?

Szép estét!
Tudom, hogy ez a rész nem lett hosszú. Tudom jól, de így terveztem.
A történet egy megrázó pontjához közeledtünk. Szerintem mindenki ezt várta, és igazat megmondva én is ezt vártam. Akartam, hogy ezt a bejegyzést megírjam, nagyon-nagyon meg akartam már veletek osztani ezt.
Remélem mindenkinek ,,átmegy"!
Kérnék pár kommentet, vélemények gyanánt!:)
Kellemes olvasást mindenkinek!

Sok puszi!

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Hatalmas pocakom ellenére is valamilyen szinten gyorsan álltam fel a kanapéról, hogy a konyhában csörgő telefonomhoz lépjek. Vártam már, hogy Harry hívjon, és végre szóljon, hogy mehetek érte.
 A készülék hangosan zengett a bárpulton. Ismeretlen szám volt, de ez most nem érdekelt. Volt egy sejtésem, miszerint Harry az. Ő az, és sikerült kiszabadulnia.
Nem haboztam, azonnal elhúztam a zöld ikont.
- Abigel, Kincsem! Sietned kell. A Green Street végénél van egy telefonfülke, ott várlak. Minden kész van, kijutottunk! Elkezdhetjük az új életünket! - talán soha nem hallottam Harryt ilyen boldognak. Tudtam, hogy mosolyog. Még ha a helyzet eléggé rossz is, és amit csinálunk az nem legális. De velem lehet, nem kell egyedül felnevelnem az ikreket. Nem kell egy fáradt nap után nélküle ágyba zuhannom. Igaz, hogy anyu biztosan segítene, de mégsem lenne ugyan az. A kicsiknek szükségük van egy apára. És az az Apa csak is kizárólag Harry lehet. Nekik, nekem nincs szükségünk másra. Nem kell Owen, se más. Nekünk csak Ő kell. Az Ő gyerekei.
- Rendben Harry! A csomagok már hetek óta a kocsiban vannak. Sietek, szeretlek! - mondtam még utoljára, majd kinyomtam a telefont. A készüléket mellkasomhoz szorítva engedtem ki a tüdőmbe szorult levegőt. Tekintetem lesiklott pocakomra, ahol az apró tappancsok kirajzolódtak.
- Tartsatok ki! Megyünk, és megmentjük apucit! - szólaltam meg, eltéve a telefont.
 Amilyen gyorsan csak tudtam, magamra kaptam egy pulcsit, s a kocsi kulcsot ujjaim közé zártam. Becsuktam az ajtót, amiben a kulcsot elfordítottam. A kocsihoz érve lassan beszálltam, majd hasamra simítottam. Ideges voltam, és féltem, hogy ne történjen semmi rossz. Talán hülyén hangzik, de volt valami rossz előérzetem, éreztem, hogy lesz valami. Ha nem most, akkor pár nap múlva.

* Harry Styles *

Anthony-t és Malik-ot már rég elvitték. Már csak én vártam életem szerelmére, hogy új életet kezdhessünk négyen, az ikrekkel együtt. Egy olyan helyre megyünk, ahol senki nem bánthat minket. Ahol nem tudják, kik vagyunk, és miért mentünk oda. Ahol talán nem fognak megtalálni engem és őket. Ott nyugodtan kezdhetünk új életet. Még nem tudom, hogyan is fogom ezeket megosztani az ikrekkel, és megértetni velük a történteket. Tudom, hogy akkor egy bizonyos ideig meg fognak utálni. Meg fognak utálni, mert gyilkoltam. Mert ártatlan nők életét oltottam ki, indokok nélkül.

A fekete Range Rover kecsesen parkolt le előttem, s én már be is pattantam. Egyfajta megkönnyebbülés járta át testemet. Mintha most értem volna haza, otthon voltam.
 Örültem, hogy végre láthatom Abigel-t, és annak is, hogy hamarosan megszül. És igen, ott lehetek az ikrek érkezésénél, minden mozzanatot láthatok. Jó, nem mintha az orvosin ezt nem tettem volna meg.

Tekintetem Abigel-re siklott, ki mosolyogva nézett rám, s már hajolt is számra. Egy szoros csókban részesítettem, majd már el is indultunk.
- Hiányoztál - simítottam hatalmas pocakjára. Nem gondoltam volna, hogyha egyszer felelek a gyilkosságokért, akkor utána kiszököm a börtönből. Nem hittem volna, hogy évek múltán itt fogok ülni egy csodálatos nő mellett, akivel éppen az új életünk felé hajtunk, ahol nyugodt körülmények között megszülheti a babáinkat. Mondhatni mindezeket a babákért és érte csinálom. Várjunk csak! Valóban mindent értük csinálok. Ők a családom, ők a mindeneim.
- Te is nagyon hiányoztál nekem! - tekintetét egy pillanatra levette az útról, s rám szegezte. Gyönyörű csokoládébarna szemei smaragdjaimba hatoltak. Hiányzott már pillantása, a hangja, a mosolya, a nevetése. Egy szóval mind az, amit képes volt nekem odaadni.

Tudom, hogy egyszer felelni fogok a hibáimért. Tudom, hogy egyszer, mikor meghalok, a menny és a pokol között hintázva a bűneimet feltüntetik. Tudom, hogy nem a mennyországba jutok, és azzal is tisztában vagyok, hogy ezt valóban nem érdemlem meg. Lehet, hogy őket sem érdemlem meg.
De mindent megteszek, hogy míg csak lehet, velük legyek.
Neveljem a gyerekeimet, és álmaim asszonyával feküdjek le esténként, egy kimerítő nap után aludni.


A zöld jelzés után a gázra taposott, hogy mihamarabb elhagyjuk a várost. Otthagyni mindent, minden szörnyűséget. Minden bánatot, minden örömöt és emléket.
Mikor már megnyugodtunk volna, hogy megúsztuk, jó pár sziréna csapta meg fülünket. Azt hittem, gyorsabbak leszünk, és hamarabb távol leszünk. Tévedtem. Baszottul tévedtem.
Féltem, hogyha elkapnak minket, mi lesz velünk?

Kis ijedség siklott át végtagjaimon, miközben összenéztünk. Most ő is ijedt volt. Látszott vonásain, s azon, ahogy egyre jobban szorította a kormányt.
- Hé, minden rendben lesz! Csak figyelj az útra, és vezess - mondtam megszorítva kezét. A házakat elhagyva egy olyan útra tértünk, ahol végtelenségig terültek el két oldalt a fák. Egyedül csak a kis út volt, amin végig mentünk. Maga a táj nagyon gyönyörű és hangulatos volt. Tekintetem a fákra siklott, ahogy elmosódott az autó gyorsasága miatt. Az emlékek beugrottak, mikor például ide rejtettem el egy holttestet, amit soha nem fognak már megtalálni. Abigel ezeket nem tudja, de... egyszer mindezeket szeretném neki megmondani. Szeretném megosztani vele, mit miért tettem, s mi, illetve ki váltotta ezeket ki belőlem. El akartam neki mondani, mi vezérelt, mikor megöltem annyi nőt.

Zsebembe nyúltam, melyben egy töltött pisztoly lapult. Poros hajamat összeborzoltam, s megtörültem kicsit izzadt arcomat, amin volt pár karcolás. Karcolások, de nem maradandó sérülések.
Kibiztosítottam, majd mély levegőt vettem, s lehúztam az ablakot. Abigel nem érette, mit akarok, ezt onnan is tudtam, hogy szemem sarkából észrevettem értetlen tekintetét. Muszáj voltam tenni valamit, nem hagyhattam, hogy elkapjanak minket. Még egy utolsó levegővétel...

Kihajoltam, majd hátra lőttem. Eltaláltam a rendőrautó szélvédőjét, majd párszor az első két kerekét. Visszahajoltam, s a mellettem ülő szépségre pillantottam. Keze a váltón volt, amit elkaptam, s ujjainkat összefűzve megszorítottam kezét.
- Minden rendben lesz, ígérem! - néztem rá komolyan. Magamat és őt is meg szerettem volna ezzel győzni. Azt akartam, hogy megnyugodjon. Nem akartam, hogy neki és a babának is valami baja legyen.
Mély gondolkodásomból, s az előre bámulásomból egy hatalmas lövés szakított ki. Megijedtünk mind a ketten, s összenéztünk. Tekintetében talán még sosem láttam ekkora rémületet.

A kocsi megcsúszott, mert a kerekét eltalálták.

* Külső szemszög *

A fekete Range Rover kisodródott a pályájáról, így egy út szélén álló fának csapódott. Hatalmas fékcsikorgás törte meg az akkor csendes utat. A rendőrautók szirénája nem csillapodott, sőt, olyan volt, mintha még erősödött volna. A csattanás hatalmas volt, s az autó felgyulladt. A tűz, illetve a porfelhő alól egy árnyék vetült a rendőrök elé, kik pisztolyukat tartották maguk elé. Várták, mi fog történni. Még nem akarták kihívni a tűzoltókat, ezért figyeltek. Figyeltek, mi fog történni.
A porfelhő alól egy alak sétált ki, terhes barátnőjét kezei közt tartva. Lépte lassú volt, konkrétan csoszogott. A nő fejét hátra vetve, konkrétan eszméletlenül feküdt a göndör férfi karjaiban. Harry meggyötörten esett térdre, könnyei potyogni kezdtek. Az arcát egy üvegszilánk felszakította, s ömlött belőle a vér kedvese arcára. Nadrágja szakadt volt, s koszos.

Röpke pillanatok alatt ájult el a férfi is, szíve választottja mellett. A fa égni kezdett, recsegett-ropogott, akár a két fiatal szíve, melyek lassú tempójukat elhagyva megszűntek dobogni.
A rendőröknek ez egy afféle löketet adott. Megbizonyosodtak a körülményekről, majd odamentek. Nem mind, csak pár, hogyha esetleg valami mozgás történne, tudjanak cselekedni.
 Igaz, hogy a férfi gyilkolt, mégsem hagyhatták őket meghalni.
Hívták a mentőket, illetve a tűzoltókat. A mesterséges lélegeztetést pedig megkezdték. Harcoltak a négy életért. Az anya, az ikrek és a férfi életéért. Harcoltak azért, hogy Harry Styles-t ismét a rácsok mögé juttassák.
Harcoltak azért, hogy egy anya túlélje ezt, túlélje, és feltudja nevelni a két gyermekét. Felnevelni őket apa nélkül. Egy olyan életet adni az ikerpárnak, ahol nem szerepel az apa szó. Ahol senkit nem tudnak majd így hívni, mert nem lesz rá alkalmas ember. Ha nincs ott velük Harry Styles, akkor a gyerekeknek nem lesz apjuk

Illatok keveredtek, szívek álltak le, s a füst borzasztó szaga mindenki számára fullasztó volt. A halál szaga mindenkit elvarázsolt, vagyis nem. Mondhatni inkább megrémisztett. Mintha az erdő üvöltött volna. Üvöltött volna, hogy azt a csípő érzést tegyék semmissé. Vagyis oltsák el a tűzet, ne fosszanak meg több fát az éléstől.
A tűzoltók előbb megérkeztek, hogy eloltsák a maradék tüzet. A roncsból nem volt mit kiszedni. Bizonyos egészségügyi felszerelés náluk is volt, viszont itt nagyobb szükség lett volna tapasztalt mentősökre, tapasztalt orvosokra, akik tudják, mit tesznek. Akik nem kötik félre az infuziót, nem vágnak el zsinórokat. Akik nem vágják fel más orvostársuk tenyerét egy fontos műtét alatt.
Tapasztalt emberekre volt szükség, mint például a Néhai Dr.Abigel Hill és Dr.Harry Styles.



2017. június 10., szombat

34.Rész: Szökés 2/2

Sziasztok!
Rettentően sajnálom, hogy nem tudtam előbb meghozni ezt a részt. Késtem, tudom jól.
De most igyekszem behozni a lemaradásomat.
Ha nem is jövőhéten, de utána hozom a következő részt. Hétfőn osztálykirándulásra megyek, és a hetem tele lesz, mert még ballagni is fogok:)

Kellemes olvasást!!
Iratkozzatok fel és kommenteljetek!

Ölel&Puszil
Taylor xx

------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Miért van itt? Egyáltalán mit akar? Miért pont most, mikor talán kezd minden jóra fordulni?
- Menj - mutattam a fürdő felé, mire Owen arra ballagott. Sóhajtva néztem utána. Nem értem magamat, hogy miért engedtem be, mert talán tényleg nem kellett volna. Hatalmas hiba volt. Nem érdekelt a vihar, ami kint tombolt. Csak az, hogy Owen minél hamarabb az ajtón túl legyen.

Hamarosan meghallottam a víz csobogó hangját, mire egy reszketeg sóhajt engedtem ki. Meghallgatom mit akar, utána pedig mehet oda, ahova menni akar.
Az emelet felé ballagtam. A hasamat simogattam, míg másik kezemmel a korlátot fogtam. Nagyon nehéz, és megeröltető volt felmenni a fokokon, mert a derekam sajgott.
Kerestem neki Harry régi ruhái között párat. Egy meleg pulcsit, nadrágot és zoknit. Talán jobb, ha nem is tudja, hogy Harry ruháiba bújik bele.
Miután kiválasztottam a ruhákat, hasamat cirógatva ballagtam le a lépcsőn. A lépcső mellett volt egy ablak, amin keresztül a villám fénye bevilágított. Összerezzentem, s a fürdő előtt megálltam. A víz csobogó hangja megszűnt, s hallottam, hogy Owen kiszáll a kádból.
Bekopogtam.
- Hoztam pár ruhát, bemehetek? - kérdeztem, kezemet az ajtón pihentettem.
- Persze, gyere! - Owen hangja a szokottnál is mélyebb volt. Ajkamba harapva léptem be a túlfűtött fürdőbe, ahol egykor vőlegényem bokszerben állt. A kockái kirajzolódtak izmos mellkasán, kulcscsontjáról csöpögött a víz. Ezentúl V-vonala is figyelmet érdemelt. Ajkamat beharaptam, tekintetemet amilyen gyorsan csak tudtam, felvezettem tekintetemet arcára. Mosolygott, ugyanakkor szemei vörösek voltak.
- Itt a ruha. Majd...gyere a konyhába. Csinálok teát, de utána menned kell - motyogtam, s sietősen adtam neki oda a ruhát, ezt követően pedig már távoztam is.
Nem akartam ott lenni vele, pedig tudom, hogy hamarosan együtt fogunk teázni.
Szimplán csak azért hívtam meg egy forró bögre italra, hogy ne legyen később beteg.
Hogy miért törődök vele?

Azt még én magam sem tudom, de azt igen, hogy nem kellene. Szakítottunk. Elváltunk egymástól teljesen, és már közöm sincs hozzá. Viszont bármikor kirúghat. Igen, megteheti. Ő a főnök. Régen elnézett nekem dolgokat, eltusolt pár bakit, amit a karrierem alatt elkövettem. És ezért megúsztam kisebb büntetésekkel.
Kirúghatott volna, de nem tette, mert szeret.
És, most? Azt csinál, amit akar.

A mikró pittyegő hangja húzott vissza a való világba, távol gondolataimtól. Kivettem a két teljesen átforrósodott bögrét, amit a pultra helyeztem. Mindegyikbe tettem két-két kanál cukrot, s bele a teafiltert. Szilva-fahéjas teát készítettem.
Hallottam, amint a fürdő ajtaja nyitódik, majd zárul. A léptek felerősödtek, ahogy Owen sietett ide hozzám, a konyhába.
- Itt a teád - fordultam meg, s odaadtam az ő bögréjét. Felkaptam az enyémet, s a nappaliba mentünk. A nappaliban leültünk. A vihar kint kezdett csillapodni, s ezt a szél is tudatta velünk, mivelhogy már nem süvített olyan eszeveszett hangosan.
- El mondod, hogy mi történt? - kérdeztem percekkel később, mikor már mind a ketten beleittunk a bögrénk tartalmába. Eközben a hasamban mozgó kis csöpség kedvére rúgta hasfalamat, néha egész fájdalmas rúgásokat hajtott végre piciny talpaival.
Ezt Owen is észre vette, mármint azt, ahogy a rúgásoknál egy apró kis dudor keletkezik hasamon. Tekintetét pár pillanatig ott tartotta, majd belekezdett.
- Apámmal ma összekaptunk, elég csúnyán. A végén habozás nélkül a fejemhez vágta a kemény igazságot. Agydaganata van. Nem műthető. Azért nem szólt róla, mert tudta, mennyi baj van a kórházban. Tudta mennyi mindenen kell naphosszat törnöm a fejemet. Nem akarta, hogy még több gondom és aggódni valóm legyen. Pedig igazán elmondhatta volna. Áttétes lett, a kemoterápiára nem jár be, és...már csak hónapjai vannak hátra - Owen hangja megtört volt. Képtelen volt felnézni, ezért tekintetét a sötét italon tartotta, mely bögréjében pihent.
A döbbenettől képtelen voltam bármit is mondani.
Nem akartam elhinni, hogy komolyan ilyen megtörténhet. Először apám, most meg...Dr.Hunt. Egyszerűen miért büntet így minket a sors?

Igaz, az orvostudományban vannak meglepő fordulatok. Van, hogy egy tumor egyik napról a másikra eltűnik. Magyarázat már nincs rá, és kétlem, hogy egyhamar lesz.
Áttétes.
A szervezetében több helyre is áttért a rák, a kemoterápia sem segítene, talán jobban szenvedne.

***

Már minden nehéz. Még mozogni is. Mindenem fáj, alig alszom, konkrétan tiszta igénytelen vagyok.
Nem hittem volna, hogy valaha ilyen fog velem történni, de ikreket várok. Úgy bizony. Két kis csöpség növekszik bennem napról-napra. Imádom már most őket, igaz néha nagyon sok fájdalamat okoznak nekem testileg. Anyu is örült a hírnek, miszerint két apróságot köszönthetünk hamarosan.

Még három hét van vissza a terhességemből, s az utolsó napokban már be kell feküdnöm, hogy minél hamarabb a világon legyenek.

Az a bizonyos, csodálatos terv is összeállt, úgy bizony. Már minden készen áll, hogy egy eszeveszettül illegális dolgot műveljünk. Remélhetőleg sikerülni fog.

* Harry Styles *

Az ebédlő ismét dugig volt a rabokkal. A csapatok a szokásos helyükön ettek, beszélgettek. Néhány meleg pedig smárolt. Kis családias légkör, ja nem. Malik lazán mögöttem ballagott, szájában ott virított a bűzölgő nikotinszál. Fogtam a tálcámat, s úgy ballagtam el Anthony előtt. Tekintetemet rá emeltem, közben bólintottam egyet.
Leültem a mellette lévő asztalhoz Zayn-el.
- Akkor melyik nőd fog kint várni? - kérdeztem halkan, miközben a moslék kajámban kezdtem el turkálni. Még pár perc.
- Változott, szóval Samantha egy terepjáróval - kuncog fel, miközben lepöcköli a tálcára a hamut.
- Tökéletes - fújom ki levegőmet. Hogy izgulok-e? Nem mondanám. Veszélyes az, amit bevállaltunk, s amit véghez foguk vinni. De muszáj. A családomért mindent.

- Hé, Styles! - Anthony hangja olyan hangos volt, hogy ha az épület eme falai nem lettek volna vastagok, talán még kint is meg lehetett volna hallani. Lassan fordultam az említett srác felé.
- Gond van, Lewis? - vigyorodtam el, s felálltam rozoga padomról. Malik is felállt mellettem. Sikerült az őrök figyelmét is felénk terelni.
- A buzik sarka jelenleg ott van - mutatott a két csókolózó férfi felé - Hiába akarod itt tenni a picsádat, itt faszt nem szophatsz! - műanyag poharát ledobta a földre, mely' hangosan koppant a betonon. Az ebédlőben kezdtek megszűnni a beszédfoszlányok.
- Ugyan Lewis! Szebben is kérhetted volna, hogy basszalak meg! - úgy látszik, itt kihúztam a gyufát, ugyanis felállt. Felém sietett, s mikor már felálltam volna, sikeresen kaptam egy bal öklöst. Számban már összegyűlt a vér fémes íze. Malik sem szállt ki a buliból, behúzott Anthony egyik emberének. A bunyó egyre nagyobb lett. Anthony is kapott pár pofont, így a végén az őrök beküldtek minket az elkülönítőbe. A terv kezdetét vette.

Ajkamba haraptam, miközben kezemmel eltakartam szemeimet. Egy dobozba voltam zárva, ahol a lámpák fénye erősen világított. Anthony mellettem, aki mellett Zayn volt.
- Behatolás! Behatolás! Behatolás! - kívülről eme hangok hallatszottak, hangos ricsajjal társítva azt. Azt hiszem, hogy megjött Samantha.
Hatalmas mozgolódás, majd végül minden kiürült. Hogy honnan tudom?
A lámpák lekapcsolódtak.
Ajkamba harapva simítottam be a palackból olvasztott kártyát a zárba, s toltam ki azt. Az ajtó kitárult előttem, szemeimet elöntötte a fény. Kicsit beleizzadtam ruhámba, de már nem számít.
Anthony dobozához siettem, hogy mi hamarabb kiszabadítsam őt is. Gondoltam, itt már ideje lenne használni a kulcsokat. Igazából csak tíz percünk volt kijutni, Samantha csak ennyi időre tudja őket lekötni. 

Ahol az elkülönítő dobozok voltak egy külön folyosót foglaltak el. A folyosó végén volt egy kabin, ahol az őrök szoktak beszélgetni, s a kamerák felvételei ide jönnek le. Az idő repült, én pedig gyors voltam. Elvettem a kulcsokat a kabinból, kikapcsoltam a kamerákat, tíz percre, és kiszabadítottam Anthony-t meg Zayn-t.
Drága Malik barátom meglehetősen leizzadt, talán jobban is mint én. Anthony-nak mintha ez meg sem kottyant volna.
- Ez a kulcs a kabinban lévő ajtót nyitja. Itt szoktak kimenni az őrök, hogy minél hamarabb a földszinten legyenek - magyarázta, miközben elindultunk arra. 
A kabin elég nagy volt. Anthoyn az asztalhoz lépve húzta ki a fiókot. Mind a ketten kaptunk egy-egy pisztolyt, jó pár tölténnyel. A zárat kinyitottuk, s már a sötét folyosón is voltunk. Egyedül egy fényt vettünk észre, minél kirajzolódott egy ajtó. Szaladtunk. Én voltam a második, elől Anthony ment, utánam pedig Zayn jött. Ahogy futottunk, koszos, mocskos bakancsunk visszhangzott. Körülöttünk hallottuk a rabok üvöltését, s az őrökét is.
Az ajtóhoz közeledve lassítottunk, Anthony lassan kinyitotta azt. 

Kiértünk.


2017. április 23., vasárnap

33.Rész:Szökés 1/2

Szép vasárnapot mindenkinek! :)
Húsvét után kezdünk visszarázódni a mindennapokba. Igen, a keserves, tanulással túlfűszerezett mindennapokba. Természetesen ennek én sem örülök, ahogy annak sem, hogy a történet kezd a vége felé siklani.
Igen, ez is.

Viszont!

Létrehozok a blog csoportjában egy szavazást a továbbiakról, és ti döntötök. A csoportot IDE kattintva érhetitek el!:)
Kellemes olvasást, remélem ide több komment fog érkezni!^^

Ölel, csókol
Taylor xx

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

A napok rohamosan teltek. A terv már félig meg volt, már csak pár ember kell, hogy sikeres is legyen. Az időpontban még nem vagyunk biztosak, de rengeteg napunk rá fog menni. De megéri, mert végre a családommal lehetek, azokkal, akiket szeretek. Igen, úgy érzem, hogy mindentől meg akarom védeni Abigelt. Úgy érzem, hogy tényleg szerelmes vagyok belé, mondhatni halálosan. A távolság, ami közöttünk van, igen nagy. Ahogy teltek a hónapok, rájöttem arra is, hogy eszeveszettül hülye voltam. Eszeveszett hülye, hogy képes voltam megölni ártatlan nőket. Jó, talán pár mégsem volt az, de a többség még sem érdemelte meg, hogy kegyetlenül a túlvilágra küldjem őket.
Tudom, hogyha ezt a bíróság megtudná, akkor talán vesztenék pár évet, és hamarabb kint lennék. De ez a pár év mínusz is sok, ezért kell kiszöknünk.

- Van egy elkülönítő része a börtönnek. Bejutni könnyű, túl élni már nehezebb - jött oda hozzám Zayn, mikor az udvaron lévő padok egyikén feküdtem. Egyik szememet kinyitva néztem rá.
- Miért nehéz onnan kijutni? - ráncoltam értetlenül szemöldökömet. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne egy elkülönítőből kijutni.
- Olyan, mintha egy apró kis dobozban lennél. És mellette jön a ,,világosság" - konkrétan ráült a lábamra, mire sóhajtva ültem fel. Beletúrtam lassan vállig érő hajamba, s elgondolkodtam.
- A nagy melákok között az egyik, Anthony egyszer már majdnem kint volt. Tudna nekünk segíteni - néztem rá elgondolkodva.
- Beszélj vele, én csórok cigit. És szólok az ügyvédednek, hogy beszéljen Meghan-el. Ő fog minket kivinni - vigyorodott el - Az ebédlőben kezdődik minden - pattant fel, végül elsétált. Sóhajtva néztem utána.
Őszintén?
Izgultam.
Féltem.
Az elkülönítőben gondolom nem egy napig leszünk. Ha Zayn szerint valóban nehézkes ott lenni, akkor össze kell magamat húznom. Így is majdnem két méter magas vagyok, hát akkor a ,,doboz" mekkora lesz?

Sóhajtva ráztam meg fejemet, közben próbáltam kiverni minden rossz és valótlan dolgot elmémből. Anthony társasága felé pillantottam, majd morogva álltam fel. Majdnem mindegyiknél magasabb voltam, jó, nem teljesen. De Anthony-nál igen.
- Hé, Lewis! - kiabáltam oda neki, miközben feléjük ballagtam. Nem állt szándékomban elsietni a dolgokat. Minek? Úgy is itt leszek még pár napot.
Mielőtt megszólaltam volna, még körbe néztem, mennyire figyelnek minket az őrök. Őszintén? Konkrétan semennyire.
Anthony megfordult. Először kicsit dühös volt, a hangomat úgy tűnik, nem ismerte meg. Ám, mikor arcomra tekintett, arrébb lökte a ,,bandájába" tartozó férfiakat.
- Mi kéne Styles? - elém ballagott, s kezet nyújtott, ami igazán meglepett.
- Szeretnék kérni egy kis segítséget! - fogtam vele kezet, majd fejemmel arrébb biccentettem. A lapot bizony vette, így arrébb ballagtunk.
- Hallgatlak - tette kezeit csípőre. Vettem egy mély levegőt.
- Maliktól úgy hallottam, hogy egyszer sikerült kijutnod - mondtam kékeszöld szemeibe meredve, s mielőtt folytattam volna, az őrökre néztem. - Muszáj kijutnom. És segítened kell. Hárman talán sikerül kijutnunk, plusz Zayn egyik nője is segít - mondandóm végén beharapott ajkakkal vártam reakcióját. Ha nem fog segíteni, talán ki sem jutunk.
- Segítek - csak ennyit mondott, mire egy aprót bólintottam.
- Köszönöm. Ezt igazán köszönöm. Ki kéne robbantanunk az ebédlőben egy kis bunyót. A részleteket előtte megbeszéljük, mert akkor Malik is velünk lesz - hogy megerősítsem szavaimat, még bólintottam is egyet.
- Jól van, Styles. Majd odamegyek az asztalotokhoz - beszélgetésünket végül egy kézfogással zártuk.

Hosszas órák után végül az ebédlőben ácsorogtam. Mielőtt elmentem volna az ebédemért, a helyiség sarkában lévő telefonhoz ballagtam. Mély levegőt vettem, mielőtt felemeltem volna a kagylót, az örökön néztem végig. Konkrétan egyik sem figyelt rám.
Alsó ajkamba harapva pötyögtem be álmaim nőjének számát, s vártam. Az is megtörténhet, hogy fel sem veszi.
- Itt Abigel Hill! - lágy hangját meghallva halványan elmosolyodtam.
- A terv megvan, baby. Hamarosan kint leszek, és soha nem foglak elhagyni! Kell még néhány dolog, először be kell kerülnünk, ott maradni, majd kikerülni. Fel kell mérnünk a dolgokat, és utána még egyszer megpróbáljuk - halkan kellett mindent mondanom, mert a falnak is füle volt.
Percekig nem kaptam választ.
- Csak...ne keveredj bajba, kérlek!

* Abigel Hill *

Miután bontottuk a vonalat, furcsán éreztem magamat. Mármint, nem tudom.Valami nagyon furcsa volt, plusz a baba is folyamatosan rúgott. Nem éreztem jól magamat. A derekam eszeveszetten fájt, ahogy a fejem is. Muszáj volt ledőlnöm pár órára, s minden egyéb tevékenységemet hátra hagyni.

A telefonom csörgésére keltem fel, vagyis inkább felriadtam. Ijedten kaptam a hangos ricsajt keltő készülék után, majd emeltem fülemhez.
- Segíthetek? - kérdeztem halkan, teljesen kábán. Álmos voltam még, szívesen aludtam volna jó pár órát, hogy tényleg kipihent legyek.
- Engedj be, szét fagyok! - a hangra szemeim kikerekedtek, s kinyomva a telefont felültem. Kint tombolt a vihar, biztos már elázhatott.
Sóhajtva indultam le, minden bátorságomat összeszedve nyitottam neki ajtót.
- Gyere, le kell fürdened, vagy megfázol - engedtem be.