2017. április 23., vasárnap

33.Rész:Szökés 1/2

Szép vasárnapot mindenkinek! :)
Húsvét után kezdünk visszarázódni a mindennapokba. Igen, a keserves, tanulással túlfűszerezett mindennapokba. Természetesen ennek én sem örülök, ahogy annak sem, hogy a történet kezd a vége felé siklani.
Igen, ez is.

Viszont!

Létrehozok a blog csoportjában egy szavazást a továbbiakról, és ti döntötök. A csoportot IDE kattintva érhetitek el!:)
Kellemes olvasást, remélem ide több komment fog érkezni!^^

Ölel, csókol
Taylor xx

---------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

A napok rohamosan teltek. A terv már félig meg volt, már csak pár ember kell, hogy sikeres is legyen. Az időpontban még nem vagyunk biztosak, de rengeteg napunk rá fog menni. De megéri, mert végre a családommal lehetek, azokkal, akiket szeretek. Igen, úgy érzem, hogy mindentől meg akarom védeni Abigelt. Úgy érzem, hogy tényleg szerelmes vagyok belé, mondhatni halálosan. A távolság, ami közöttünk van, igen nagy. Ahogy teltek a hónapok, rájöttem arra is, hogy eszeveszettül hülye voltam. Eszeveszett hülye, hogy képes voltam megölni ártatlan nőket. Jó, talán pár mégsem volt az, de a többség még sem érdemelte meg, hogy kegyetlenül a túlvilágra küldjem őket.
Tudom, hogyha ezt a bíróság megtudná, akkor talán vesztenék pár évet, és hamarabb kint lennék. De ez a pár év mínusz is sok, ezért kell kiszöknünk.

- Van egy elkülönítő része a börtönnek. Bejutni könnyű, túl élni már nehezebb - jött oda hozzám Zayn, mikor az udvaron lévő padok egyikén feküdtem. Egyik szememet kinyitva néztem rá.
- Miért nehéz onnan kijutni? - ráncoltam értetlenül szemöldökömet. Nem hiszem, hogy olyan nehéz lenne egy elkülönítőből kijutni.
- Olyan, mintha egy apró kis dobozban lennél. És mellette jön a ,,világosság" - konkrétan ráült a lábamra, mire sóhajtva ültem fel. Beletúrtam lassan vállig érő hajamba, s elgondolkodtam.
- A nagy melákok között az egyik, Anthony egyszer már majdnem kint volt. Tudna nekünk segíteni - néztem rá elgondolkodva.
- Beszélj vele, én csórok cigit. És szólok az ügyvédednek, hogy beszéljen Meghan-el. Ő fog minket kivinni - vigyorodott el - Az ebédlőben kezdődik minden - pattant fel, végül elsétált. Sóhajtva néztem utána.
Őszintén?
Izgultam.
Féltem.
Az elkülönítőben gondolom nem egy napig leszünk. Ha Zayn szerint valóban nehézkes ott lenni, akkor össze kell magamat húznom. Így is majdnem két méter magas vagyok, hát akkor a ,,doboz" mekkora lesz?

Sóhajtva ráztam meg fejemet, közben próbáltam kiverni minden rossz és valótlan dolgot elmémből. Anthony társasága felé pillantottam, majd morogva álltam fel. Majdnem mindegyiknél magasabb voltam, jó, nem teljesen. De Anthony-nál igen.
- Hé, Lewis! - kiabáltam oda neki, miközben feléjük ballagtam. Nem állt szándékomban elsietni a dolgokat. Minek? Úgy is itt leszek még pár napot.
Mielőtt megszólaltam volna, még körbe néztem, mennyire figyelnek minket az őrök. Őszintén? Konkrétan semennyire.
Anthony megfordult. Először kicsit dühös volt, a hangomat úgy tűnik, nem ismerte meg. Ám, mikor arcomra tekintett, arrébb lökte a ,,bandájába" tartozó férfiakat.
- Mi kéne Styles? - elém ballagott, s kezet nyújtott, ami igazán meglepett.
- Szeretnék kérni egy kis segítséget! - fogtam vele kezet, majd fejemmel arrébb biccentettem. A lapot bizony vette, így arrébb ballagtunk.
- Hallgatlak - tette kezeit csípőre. Vettem egy mély levegőt.
- Maliktól úgy hallottam, hogy egyszer sikerült kijutnod - mondtam kékeszöld szemeibe meredve, s mielőtt folytattam volna, az őrökre néztem. - Muszáj kijutnom. És segítened kell. Hárman talán sikerül kijutnunk, plusz Zayn egyik nője is segít - mondandóm végén beharapott ajkakkal vártam reakcióját. Ha nem fog segíteni, talán ki sem jutunk.
- Segítek - csak ennyit mondott, mire egy aprót bólintottam.
- Köszönöm. Ezt igazán köszönöm. Ki kéne robbantanunk az ebédlőben egy kis bunyót. A részleteket előtte megbeszéljük, mert akkor Malik is velünk lesz - hogy megerősítsem szavaimat, még bólintottam is egyet.
- Jól van, Styles. Majd odamegyek az asztalotokhoz - beszélgetésünket végül egy kézfogással zártuk.

Hosszas órák után végül az ebédlőben ácsorogtam. Mielőtt elmentem volna az ebédemért, a helyiség sarkában lévő telefonhoz ballagtam. Mély levegőt vettem, mielőtt felemeltem volna a kagylót, az örökön néztem végig. Konkrétan egyik sem figyelt rám.
Alsó ajkamba harapva pötyögtem be álmaim nőjének számát, s vártam. Az is megtörténhet, hogy fel sem veszi.
- Itt Abigel Hill! - lágy hangját meghallva halványan elmosolyodtam.
- A terv megvan, baby. Hamarosan kint leszek, és soha nem foglak elhagyni! Kell még néhány dolog, először be kell kerülnünk, ott maradni, majd kikerülni. Fel kell mérnünk a dolgokat, és utána még egyszer megpróbáljuk - halkan kellett mindent mondanom, mert a falnak is füle volt.
Percekig nem kaptam választ.
- Csak...ne keveredj bajba, kérlek!

* Abigel Hill *

Miután bontottuk a vonalat, furcsán éreztem magamat. Mármint, nem tudom.Valami nagyon furcsa volt, plusz a baba is folyamatosan rúgott. Nem éreztem jól magamat. A derekam eszeveszetten fájt, ahogy a fejem is. Muszáj volt ledőlnöm pár órára, s minden egyéb tevékenységemet hátra hagyni.

A telefonom csörgésére keltem fel, vagyis inkább felriadtam. Ijedten kaptam a hangos ricsajt keltő készülék után, majd emeltem fülemhez.
- Segíthetek? - kérdeztem halkan, teljesen kábán. Álmos voltam még, szívesen aludtam volna jó pár órát, hogy tényleg kipihent legyek.
- Engedj be, szét fagyok! - a hangra szemeim kikerekedtek, s kinyomva a telefont felültem. Kint tombolt a vihar, biztos már elázhatott.
Sóhajtva indultam le, minden bátorságomat összeszedve nyitottam neki ajtót.
- Gyere, le kell fürdened, vagy megfázol - engedtem be.



2017. április 16., vasárnap

32.Rész: Segíts!

Szép estét mindenkinek!
Az én nyuszim most ezt hozta nektek! 🐇🐇
Köszönöm a rengeteg megtekintést, viszont kommenteket nem igen kaptam:(
Viszont most ide nyomhatjátok ezerrel a kommenteket, fel is iratkozhattok!:)
Kellemes olvasást, és Boldog húsvétot mindenkinek! 🐇💓

Taylor xx

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------------


* Abigel Hill *

És beléptem.

Ugyan ott voltam, mint akkor. Minden apró kis emlék beugrott, s ahogy az asztalra pillantottam, ajkamba kellett harapnom. Az őrök ismét kint vártak, ahogy az ügyvéd elintézte. Harry ott ült, a bilincs ezúttal nem volt a kezén, amit furcsálltam, de nem tulajdonítottam neki különb érdeklődést. A lényeg az volt, hogy végre láthattam.
- Szia - mondtam halkan, s ajkamba harapva néztem rá. Mosolyogva köszöntött, majd felállt az asztaltól, s felém lépett. Zakatoló szívekkel tűrtem, ahogy gyengéden erős karjaival magához von. Kifújtam az eddig bent tartott levegőt, testem elernyedt ölelésében. Igaz, hasam egy bizonyos pontig közénk állt. És mi volt a babával? Eszeveszetten mozgolódott, és szerintem még Harry is érezte. Lassan elhúzódtam tőle, de csak annyira, hogy láthassam arcát.
- Jól vagy? - nézett le rám, arcán barátságos mosollyal. Volt borostája, ami mondjuk egész jól állt neki. A haja is sokat nőtt, de jól állt neki.
- Most már jól - suttogtam, s mikor elengedett, leültem vele szembe. Szótlanul figyeltük egymást egy darabig. Szemeivel engem nézett, közben mosolygott.
- Hiányoztál - mondta kis idő elteltével, majd kezét az enyém felé simította. Hagytam neki, hogy óriási meleg kezével hozzám érjen.
- Te is nekem - mondtam halkan, miközben figyeltem, ahogy ujjainkat összefűzi. Testemet elárasztotta a melegség, ami végül pirosló arcomon állapodott meg.
- Jól vagytok? - kérdezte gyengéden cirógatva ujjaimat. Egy aprót bólintottam, miközben éreztem, hogy a kicsi mozogni kezd. Felálltam, és odasétáltam hozzá. Először értetlenül nézett fel rám, mivel így magasabb voltam nála. Elkaptam kezét, amit hasamra simítottam. A kicsi eszeveszetten mozgott, s a köldököm alatt rugdosott. Harry hatalmas tenyere eszeveszett aranyosan mutatott a már kerekedő hasamon. Halvány mosollyal figyeltem kezét, ahogy lassan cirógatja pocakomat. Végül ölébe húzott.
Kezemet átlendítettem nyakán, s úgy kapaszkodtam belé.
- Ha...megszületik, megpróbálod behozni? - kérdezte szemeimbe nézve. Másik kezét combomra simította. Az anyag takarása ellenére is éreztem, ahogy átható, meleg mancsa bőrömet cirógatja.
- Nem kell behoznom, mert akkor te már kint leszel - suttogtam. Kezemet felsimítottam tarkójára. Egy ideig merengve figyelte kiszáradt ajkaimat, miközben mosolygott.

Végül az a bizonyos varázs tovább fokozódott, mikor közelebb hajolt. Ajkaink ismét, oly' sok nap, s hónap után ismét találkoztak. Hiányzott már, ahogy nyelvével végig simít alsó ajkamon, amit utána megharap. És most megkaphattam. Csókolt, s húzott magához egyre közelebb. Fejemet picit oldalra döntve faltam ajkait, tarkójáról indítva beletúrva tincseibe. Keze továbbra is hasamon pihent, illetve derekamon. Meghúzta az alsó ajkamat, mire ajkai közé nyögtem. Levegőnk vészesen fogyott, s már szédültem is az oxigénhiánytól. Végül elváltam tőle, megszakítva szenvedélyes csókolózásunkat. Lihegve döntötte homlokát enyémnek, mire szemeimet lehunytam. Orromra egy apró csókot nyomott, minek hatására kuncognom kellett. Teljesen felmelegedett testem, és jobb kedvem lett, mint mikor ide jöttem.

- Mennem kell, Harry! Már nagyon későre jár, és fáradt is vagyok - mondtam felállva az asztaltól. Órákig csak beszélgettünk jó pár csókot váltottunk, aminek felettébb örültem. Boldog voltam vele. Igen, eszeveszett boldog voltam. A szája tiszta vörös és duzzadt volt a sok csóktól, amit az órák alatt váltottunk.
- Azért még bejössz a kicsi születése előtt? - nyúlt kezem után, s szorosan fogott.
- Igen, be fogok jönni. Gondolkozz azon, amit beszéltünk. Addig én is ötletelek. Kérlek, vigyázz magadra, és ne kerülj bajba - suttogtam, majd lehajoltam hozzá, hogy egy utolsó csókot csenhessek tőle. Harry bólintott egyet, mielőtt ajkaink egyesülhettek volna. Végül megtörtént, s szenvedélyesen faltuk egymás ajkát. Kezem tarkóján pihent, miközben Harry keze hasamra siklott.
- Te is vigyázz magadra, és a babára is! - súgta alig hallhatóan ajkaimra.
- Rendben - mondtam én is olyan halkan, majd ajkaira nyomtam egy csókot, s az ajtó felé indultam.
- Abigel! - állított meg, mire beharaptam ajkamat, közben megfordultam. - Szeretlek! - felállt, közben csak nézett rám, nem mozdult.
Eközben a szívem valami eszeveszett ritmust vett fel, hihetetlen boldog voltam. Talán úgy látszott, hogy Harry kezd a jó irányba fordulni. Pedig ez konkrétan lehetetlen, tekintve a gyerekkorát.
- Én is szeretlek Harry! - válaszomat bólintással is megerősítettem, majd hátat fordítva neki, kimentem. Épp, hogy kiértem az ajtó mellett ácsorgó két őr azonnal bement.

Már este volt, s ahogy a kocsimhoz ballagtam, már egyből hiányzott. Az érintéseitől felhevült bőröm, addigra már rég kihűlt.
A kocsiba beszállva elindultam haza, az ócska kis magányba.

* Harry Styles *

Ismét a cella hűvös rácsai mosolyogtak vissza rám. Zayn az ágyamon feküdve, lehunyt szemekkel fújta ki ajkai közül a cigaretta füstöt.
- Na, megdugtad? - kérdezte csukott szemekkel.
- Baszd meg Malik - morogtam nevetve, miközben az ő ágyára huppantam. - Amúgy nem. Beszélgettünk, csókolóztunk, semmi több, de ez is elég volt. Sőt. Minden vele töltött percet imádtam. És a babánk....Zayn, a babánk a kezem alatt kezdett el mocorogni! Eszeveszett jó érzés volt - miközben meséltem, folyamatosan csak mosolyogni tudtam, úgy éreztem, semmi nem tudja elrontani a kedvemet.
- Ez mind szép és jó Harry.... - mielőtt folytathatta volna, beleszívott cigijébe - De mi lesz, miután megszületik? Nem fogod tudni felnevelni azt a gyereket - igaza volt. Teljes mértékben, vagyis...
- Akkor segíts! Segíts, te gyökér! Van jó pár nőd odakint, beszélj velük! Segítsenek, és jussunk ki együtt! Abigel ki akar vinni, én ki akarok menni, ahogy te is! Akkor segíts, te idióta!












2017. április 3., hétfő

31.Rész: Ígéretek, mint akkor

Drága megmaradt édeskéim!
Sajnálom, hogy közel másfél hónapig nem jelentkeztem új résszel. Rengeteg okot tudnák sorolni, de az évek alatt megtanultam, hogy ez nem megoldás.
Most viszont belecsöppenünk a változások viharába!
Kellemes olvasást, ha kedvetek tartja, s fontosnak vélitek megosztani velem véleményeiteket, akkor pötyögjetek pár sort! :)
Éés igyekezzünk elérni a 70 rendszeres olvasót! :)

Ölel, csókol mindenkit;

Taylor xx

--------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Mióta Harry-t elvitték vissza a börtönbe, azóta nem találkoztam vele. Pedig gondolkoztam azon, hogy bemegyek hozzá, és beszélek vele, arról, hogy talán nem kellene őt kiszabadítanom. Nincs tervem, és nem tudom ezt úgy elintézni, hogy ne kerülnénk utána bajba.
Egyébként, eltelt már egy hónap. A baba már öt hónapos. Imádom. De tényleg, és már mozog. Úgy bizony, a picike kis pocaklakóm már mozog. Egyre többet. Mikor az időm engedi, olvasok neki mesét. Olyankor mindig mozog, rugdos, és a többi. A napjaim boldogabban telnek, mert tudom, hogy hamarosan meg fog születni. Talán minden helyre jön, mármint minden más, Harry-n kívül. Ő hiányzik. Bizonyos szinten kötődöm felé, mert mégis csak a gyermekem apja. És azt még sem hagyhatom, hogy a gyerekem apa nélkül nőjön fel.

A kórházban ez az utolsó hónapom, ami igazából nem is teljes hónap, már csak három hét. A születésnapomon is túl estünk. Anyu sütött nekem tortát, amit ketten nagy nehezen, napok alatt megettünk. Owen a kórházban felköszöntött, az apjával egyetemben. Jó volt végre látni az öreg Hunt dokit, már régen találkoztam vele.
A műtőből kiérve kezemet alaposan megmostam. Lejjebb hajoltam a csaphoz, s ujjaim között is rendesen megmosom a bőrt. A kicsi mozogni kezdett hasamban,mire elmosolyodtam, a vizet elzártam. Kezemet megtöröltem, majd az államon pihenő maszkot a kukába hajítottam. Bal tenyeremet hasamra simítva lépkedtem a lift felé. Le kell ellenőriznem az egyik betegemet, utána
pedig meg kell keresnem Owen-t. Muszáj lesz vele beszélnem.
A lift levitt az osztályra. Azokat a rezidenseket, akik velem fejezték be pár perce a műtétet, a nővérpultnál voltak. Odamentem az egyikhez, Dr.Andersen-hez.
- Dr.Andersen, a beteg állapota? -  a fiatal rezidens felém fordult, elszakadva baráti társaságától.
- A beteg állapota stabil. Alszik még. Ügyelek ma, szóval ha gondolja nyugodtan hazamehet - mosolygott rám a barna bőrű, fiatal lány. Igazából őt kedveltem. Tudta, mi történt köztem és Harry között - ahogy a kórházban dolgozók kilencvenöt százaléka -, de nem ítélt el, vagyis én úgy láttam. Tekintetem az ablakon túl fekvő betegre esett. Arca békés volt, s valóban aludt. Mellette ott ült a felesége, a kezét fogva várta, hogy felébredjen férje.
- Azért még bemegyek, megnézem


Az emeletre felérve az iroda felé ballagtam. Már utcai ruhában ténykedtem a kórház falain belül, ami igazából csak annyit jelent, hogy elintéztem néhány dolgot az irodámban. Az ajtóhoz érve két kopogás után benyitottam. Owen ott ült az asztalánál. Fáradtnak, és nyúzottnak tűnt. Látszott rajta, hogy nem mostanában aludt utoljára. Érkezésemre monoton hangon szólalt meg.
- Ülj le, ha papírokat hoztál tedd ide - mutatott az asztal sarkára - És menj - morogta, s közben tovább írt valami lapot. Hümmögtem egyet, és becsuktam az ajtót. Leültem vele szembe.
- Tudnál rám figyelni egy picikét? - kérdeztem halkan, táskámat ölembe ejtve. Owen hangomra felkapta fejét, s azonnal eldobta a tollat. Szemei nagyobbra nyíltak, ugyanakkor a fáradság még csüngött rajtuk.
- Persze, figyelek - mosolyodott el fáradtan. Arcán több hetes borosta is díszelgett. Vajon mikor járt utoljára otthon?
- Minden rendben? - kérdeztem kíváncsian, arcát fürkészve. Tekintetét egy pillanatra elkapta, majd sóhajtva dőlt hátra a székében.
- Nem mondanám - motyogta halkan, tollával játszadozva. Szemöldököm felszökött, s értetlenül próbáltam vele felvenni ismételten a szemkontaktust.
- Mi történt Owen? Kérlek, ne kelljen mindent kirángatni belőled! - haraptam ajkamba. Nagyon-nagyon érdekelt, hogy vajon mit is akar mondani, ezért sürgettem.
- Megnéztem a kórház költségvetéseit. És...nem hiszem, hogy lenne még fél évünk - számomra ez volt az, amit soha nem akartam hallani. Nem akartam hallani, hogy az a hely, ahol konkrétan felnőttem, nem lehet többé. Most mégis megtörtént a számomra lehetetlen.
- Miért mondod ezt? Apád rengeteg ideig volt a főnök, akkor sem történt meg! - kiakadtam. Hangom remegett. Elérzékenyültem, ezért a sírás határán voltam.
Owen sóhajtva dőlt előre, s ujjait összefűzte egymással.
- Én nagyon sajnálom, Abigel. De...eladósodtunk. Van egy ügynökség, a Pegazus. De az a baj, ha ők megelőznek minket felszámolnák a kórházat. Mindenkit elbocsájtanánk, és így is - úgy is bezárnánk a kórházat - sóhajtott fel, majd lehajtotta fejét.
- És te csak ülsz itt, és számolgatod a nyomorult költségeket? Nemhogy inkább cselekednél, Owen! - emeltem fel hangomat, miközben felálltam - Nem adhatod fel! ha...ha...kell...én...megveszem a kórházat! -

Miután Owen-el szép kis veszekedést lenyomtunk, beszélgettünk. Megbeszéltük, hogy elintézünk néhány dolgot, mielőtt a Pegazus intézkedne. Ketten kevesen vagyunk, hogy ezt elintézzük. Owen a Trauma osztályért felelne, én az Ambulancia részért, és még kell egy gyereksebész, s még számos doki, hogy miénk legyen a hely. Owen ígéretet tett, miszerint szerez még embereket.
A kórház falait elhagyva megcsapott a januári kellemes, fagyos hideg. Pocakomra simítottam kezemet, miközben a parkolóban pihenő autóm felé igyekeztem. Óvatosnak kellett lennem, mivelhogy a cipőm eléggé csúszott, és már jeges volt minden. A kocsiba szálltam, táskámat az anyósülésre dobtam. Dideregve kapcsoltam be a fűtést, s haza mentem. A ház csendes volt, anyám úgy tűnik, hogy otthon van.
Sóhajtva zártam be magam mögött a bejárati ajtót, majd elindultam a konyha irányába. A folyosón, s a többi kis helyiségnél felkapcsoltam a lámpát. Ennyi idős létemre is, utáltam a sötétben lenni, akárcsak egyedül. Sokszor elképzeltem már, ahogy Harryvel a kanapén fekszünk. A tévében nézünk valami eszméletlen unalmas filmet, vagy esetleg egy akció dús sorozaton pörgetjük szemeinket. De tudom, hogy ez a teljes, s unalmas boldogság nem volt valóra válni. Harry maximum 20 év múlva fog szabadulni, amit képtelen vagyok megemészteni. Ezért is kell valahogy kiszöktetnem őt.
Vicces, nem?
Egy olyan emberen akarok segíteni, aki bántott, nő társaimat gyilkolta, s mégis. Mégis, tőle estem teherbe. Úgy érzem, hogy beleszerettem. Beleszerettem egy gyilkos, lesittelt férfibe, ki párszor az infarktust hozta rám.

Ettem vacsorát, majd felmentem az emeletre. Gondoltam ideje lefürödnünk, már igazán ránk férne, mert hosszú napunk volt. A baba közben folyamatosan rugdosta a hasamat, mire mosolyogva simítottam az említett testrészre. A fürdőben becsuktam magam után az ajtót, majd bekapcsoltam a telefonomon egy zenét. A ruhákat lassan lekapkodtam testemről, s a szennyes kosárba száműztem őket. A kád kerámia szélét megfogva szálltam be a meleg, kellemes vízbe. Izmaim ellazultak, lábaim a forró érzéstől libabőrösek lettek. Hátra dőltem, miközben szememet lehunytam. Kezem felsiklott hasamra, amit tovább cirógattam. Hirtelen a telefonomból kiszökő hangok megálltak, s helyette rezegni kezdett a készülék. Ijedten ültem fel a kádba, majd gyorsan megtörültem kezemet egy törülközőbe. Fogadtam a hívást, majd fülemhez emeltem a készüléket.
- Elnézést kérek a kései zavarásért, Dr.Hill. Az ügyfelem, Mr.Styles szeretne magával találkozni! Érdekli, hogy mi van magával, azért mihamarabbi beszélgetésre hívja magát - hangja kedves volt, viszont fáradt. Mintha minden apró kis problémát rá akasztottak volna. Megértem, hogy húzós napja lehetett, elvégre ügyvéd. Pár percig elgondolkoztam a válaszon. Jó ötlet lenne Harry-vel találkozni? Igaz, látnom kellene, elvégre a gyerekem apja. Lenne mit megbeszélnünk.
- Üdv, szívesen elmegyek holnap, szabadnapom lesz - piszkálgattam térdkalácsomat, amibe körmömmel apró kis hold alakokat nyomtam.
- Mr.Styles a lelkemre kötötte, hogy ígértessem meg magával - fáradt hangjában cseppnyi jókedv is felderült. Hmm...ennyire fontos lenne Harry-nek, hogy találkozzunk?
- Ígérem 

Idegességem átveszi testem felett a hatalmat, miközben lassan befele sétálok. Mindent leadok, mint akkor. Minden olyan, mint akkor. Minden arra emlékeztet, mint akkor. Mély levegőt véve sétáltam a tárgyalóhoz, ahol végre beszélhetek vele, mint akkor.

De vajon most is az lesz, mint ami akkor? 




2017. február 13., hétfő

30.Rész: Én vártalak

Szép estét mindenkinek! :)

Meghoztam - kis késéssel - a 30.Részt! :) A nézettség egyre jobban nő, ahogy a feliratkozók száma is:) Köszönöm ezt nektek, s most már ideje lenne elérni a bűvös 69-et, vagy 70-et. Remélem segítségemre lesztek:D
Köszönöm a két kommentet - ami picit kevés volt -. Remélem erre a részre kicsit több érkezik, bővebb véleményekkel :)

Valentin-nap előtt hoztam nektek a 30.-at, és szeretnék ezúton is Nagyon Boldog Születésnapot kívánni egy kedves olvasómnak, és barátnőmnek, Stefinek! Valentin-napi baby, így én lehetek az első, aki felköszönti. 💓💓

Kellemes olvasást! 

Taylor xx

-------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Abigel Hill *

Harry már napok óta itt van nálunk. Egyszerűen képtelen vagyok bemenni hozzá. Van, hogy ott állok az ajtaja előtt, s nézek be az ablakon. Ő olyankor azért nem vesz észre, mert vagy egy nővért bámul, aki bent van nála, vagy alszik. Nem csinál sok mindent. Igazából az állapota jó, szóval egyáltalán nem kellene  kórterme előtt lennem. Egyébként a nővérek árgus szemekkel néznek rám, és várják, hogy mikor megyek be a gyilkoshoz, aki felcsinált.
Egy fárasztó műtéttel zártam a napomat. Már este volt. Az irodámban ültem, s az ablakon bámultam ki, egyenest a városra figyelve. Imádtam ilyenkor nézni a sötét tájképet, ahol csak az autók, és a panelek apró fényei aranyozták be az estét. Már rég haza kellett volna mennem, ugyanis a műtétet lassan két órája, hogy befejeztem. Mialatt műtöttem síri csend volt. A kollégák nem beszéltek, csak pusmogtak néhány szót. De őszintén? Hidegen hagytak. Nem érdekelt a véleményük, ahogy jelenleg senkié sem. Az én életem, és én döntöttem úgy, hogy megtartom a kicsit. Mindenki azt hiszi, hogy ezt a döntést nagyon egyszerűen hoztam meg. Pedig nem. Rengeteget gondolkoztam, mi és hogyan legyen tovább.


Eszmecserém végére érve felálltam, és levettem fehér köpenyemet. Átvettem a rendes utcai ruhámat, táskámat vállamra kaptam. A kulcsaimat fogva hagytam el az irodát, amit bezártam. Lepillantottam hasamra, s kezemet az említett  területre simítottam.

- Zűrös vagyok tudom, de meglátod, idővel minden a helyére fog rázódni. És én itt leszek veled, és szeretni, óvni foglak mindentől – mondtam hasamnak, s ajkamba harapva néztem körbe. Kíváncsi voltam, hátha látott valaki. De nem, a folyosó kihalt, s csendes volt. Akárcsak általában.                                                      
Kórtermek előtt haladtam el, illetve pár ügyeleti szoba ajtaja is megfűszerezte utamat. Lábaim maguktól vezéreltek, egyenesen a kétszázhúszas ajtó felé. Agyam már megállást parancsolt, a szívem mégsem engedelmeskedett neki. Nem érdekelt, ha Harry aludt is. Beszélni akartam vele, most, mert tudom, hogy többet nem lesz rá alkalmam. 

Az őr felpattant a székéről, s kissé álmoskásan bámult rám.
- Segíthetek? – húzta ki magát, közbe pedig engem nézett. Eléggé nyúzottnak tűnt, de különösebb érdeklődést nem tettem felé. Nem az én dolgom.
- Beszélnem kell Mr.Styles-el. És ez magánügy – hazudtam, táskám pántját fogva. 
- Kap öt percet, utána visszajövök – egyezett bele, majd elhagyta a szobát. Mély levegőt véve fordultam Harry felé, aki kissé meglepetten nézett rám. Mielőtt valamit is mondhatott volna megszólaltam.
- Beszélnünk kell. Ez nem várhat – suttogtam. Leültem jó távol tőle, és próbáltam nem a szemébe nézni. Hogy miért? Tudtam, hogy simán elgyengülnék, már ha rá nézek. Még egyszer pedig nem akartam gyengének tűnni előtte. Elég volt akkor mikor végig fektetett az asztalon és….
- Ha arról lenne szó, akkor tudom, hogy terhes vagy – minimálisan felült, miközben reakciómat várva nézett rám. Köpni-nyelni nem tudtam, csak tátogtam mint egy hal. Végül szemeibe néztem. Teljesen meglepődtem, kezemet hasamra simítottam.
- Mégis honnan tudod? Ki mondta ezt neked? – homlokomat értetlenül ráncoltam. Senki nem jutott eszembe, aki esetleg elmondta volna neki. Meg amúgy is, csak olyan embereknek mondtam el, akikben valóban bízom. Az már egy másik téma, hogy végül mindenki megtudta. Mert azért idővel feltűnt volna az embereknek, hogy terhes vagyok. 


- Anyád volt bent nálam, mielőtt infarktust kaptam volna – nézett fel rám, fejét minimálisan oldalra döntötte. Ha eddig nem voltam eléggé meglepve, most már a levegőt is kapkodni kezdtem. Nem akartam elhinni, hogy tényleg képes volt anyám ilyet tenni. Azt hittem, hogy csak valami barátnőjével találkozott, és nem a gyerekem apjához ment be a börtönbe. A szívem valami eszeveszett ritmust kezdett el verni, egyenesen fülemben hallhattam azt a bizonyos lüktetést. 
- Én vártalak – hangja visszazökkentett a szomorú valóságba. A valóságba, ami koránt sem olyan, mint a mesékben. Ahol csúnya, gonosz emberek élnek. Gyilkosok, őrültek. És minden ember tudja, hogy a végén valahogy egy bizonyos értelemben ő is őrült lesz. – Vártam, hogy be gyere hozzám, és elmondd te magad. A te szádból akartam hallani, hogy az én gyerekemet hordod a szíved alatt – csak nézett rám. Szemei kissé szomorkásan csillogtak. Nem tudott meghatni, viszont felidegesíteni már annál inkább.


- Ne akarj bennem bűntudatot ébreszteni, mert én semmi rosszat nem csináltam! – álltam fel a székből – nem kérhetsz számon, mert én nem bántottalak. Te voltál az, aki elbasztad az életedet, már akkor, mikor megölted az első áldozatodat – mentem hozzá közelebb. Miért közeledtem hozzá? A választ sajnos nem tudom, csak mentem. Hajtott valami, és most nem a szívem. Már ott voltam az ágyánál. Ő csak kapkodta a fejét, és próbálta megemészteni szavaimat. – Arról én nem tehetek, hogy elbasztad az életedet – suttogtam, immáron  egy vonalba arcával. Tekintete meglepett volt, ajkai a meglepődéstől elnyíltak. Végül szemei ajkaimra siklottak, majd vissza barna íriszeimbe. 
Nem szólt semmit, ajakpárnáit benedvesítette, fejét pedig fellökte. Meg kellett támaszkodnom, így kezem kibilincselt kezén landolt. Megcsókolt. Nem volt durva, nem erőszakoskodott, nem kért egyből bejutást számba. Olyan volt, mint akkor. A szívem heves ütemet vert, lábaim megremegtek. Szememet lehunytam, testemet különös bizsergés járta át. Végül elengedtem lebilincselt kezeit, s ujjaimmal göndör fürtjeibe túrtam. Belenyögött számba, miközben végig nyalta alsó ajkamat. Végezetül nyelvünk forró, nyálas táncot járt. Tudtam, hogy levegőm vészesen fogyott, ahogy perceim is, amiket az őr nélkül tölthetek vele. 
Mint minden jónak, ennek is hamar vége lett. 
Egymás ajkaira lihegtünk. Lepillantottam Harry telt, húsos szájára, mely most a nyáltól csillogott. Mellette még meggypiros is volt. 

- Ajánlom, hogy ne nyíratasd ki magad! Még ki kell mentenem a börtönből a gyerekem apját! -



2017. február 6., hétfő

29.Rész: Személyes beteg

Szép estét! :)
Sajnálom a csúszást, próbáltam megírni, csak voltak kisebb-nagyobb gondjaim. De most meghoztam!:)
És szeretném megköszöni azt a sok-sok feliratkozást, és a kommenteket is:)
És most talán jöhetne kicsivel több komment, vélemény is:)

Kellemes olvasást, kommenteket várok!

Taylor xx
---------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

Az élet rengeteg mindenre megtanít minket. Oktat, szid, dicsér. Mégis, vannak helyzetek, mikor nem tudjuk mit is cselekedjünk.  Az orvosin megtanítják, hogyan varrj össze egy sebet, hogy láss el egy perforált vakbelet. Hogyan tudasd a beteggel a hozzátartozója halálát.
Arra viszont nem tanítanak meg, mit reagálj arra, ha nem várt esetekkor gyereked lesz.

Csak ültem ott. Üveges tekintettel meredtem Mrs.Hill szemeibe. Egyszerűen nem tudtam mit reagálni. A fülem sípolt, a látásom kezdett homályos lenni. Nem, nem sírtam. Sőt, sírás közelében sem álltam. A mellkasom szúrni kezdett, közben állkapcsomba erős fájdalom tódult, végül lefordultam a székről.


* Abigel Hill *

A kórterembe belépve, egy rendőr állt a helyiség jobb sarkában, engem figyelt. Egy nővérke épp Harry-nek kötötte be az újabb adag infúziót. Tekintetem végig vezettem leendő gyermekem apján. A lábai ki voltak bilincselve, ahogy kezei is. Aludt.
- Mi történt Mr.Styles-el? – léptem oda az ágyhoz, ami előtt egy apró asztal volt. Oda tettem le a kórlapot, s ajkamba harapva néztem a nővérre. Kedvesen rámnézett, ami mondhatni meglepett a történtek után. Egyébként legnagyobb meglepetésemre akadt néhány olyan rezidens és nővér, akik mondhatni kedveltek.
- Infarktusa volt. Állítólag egy hölgy volt bent nála a bőrtönben, mikor történt – fordult felém barátságos mosollyal a nővér.
- És kapott már véralvadás gátlót? – nézegettem a kórlapot. 
- Igen Doktornő, már minden szükséges gyógyszert eljutattunk a szervezetébe – lépett mellém, és lenézett rám. – Szóljon, ha szüksége van még valamire – küldött egy mosolyt felém, majd távozott. A rendőrre pillantottam.

 - Szokott verekedni a börtönben Mr.Styles? – néztem fel rá. Magas volt egyébként. De nem magasabb a jelenlegi betegemnél. Kék rikító szemei voltak. Telt ajkat megnyalta, miközben tekintetét végig vezette testemet. Nem éreztem magamat feszültnek. Mikor Harry még itt dolgozott, sokszor bámult, így már mondhatni hozzászoktam.
- Egyszer volt bunyója, de  nem volt vészes – rántott vállat. Hümmögtem egyet válaszul, majd lecsuktam a kórlap kemény tábláját.
- Kimenne? – néztem fel rá homlok ráncolva. Látszott rajta, hogy tiltakozni akar. Mielőtt ezt megtette volna, megszólaltam.  – Nem fog felállni és kisétálni. Ki is van bilincselve. Max megharapja a kezemet, mikor az infúziójával fogok vacakolni – forgattam szemet. A rendőr csak hümmögött egyet, majd elsétált mellettem. A kórterem ajtaját pedig becsukta.

Ketten voltunk. Igaz, ő aludt. De ketten voltunk. Mint akkor.
Lepillantottam hasamra, és mély levegőt vettem. Az ágya mellett volt egy szék. Egy szék, ami csak rám várt. Ajkamba harapva lassan leültem mellé. Kezére pillantottam, amibe egyenesen belenyomódott a szoros bilincs. Nem tudtam sajnálni. Tudtam, hogy ennél százszor többet érdemelne.  Kezemet hasamra simítottam, s hátra dőltem a székbe.
Nem akartam semmit sem mondani, mert tudtam, hogy meghallana. Igazából úgy a tudtára adtam volna, hogy terhes vagyok. De szerintem nem tudott volna mit kezdeni vele.

Szóval teltek az órák. Én itt ültem mellette. Pedig volt ám betegem bőven. De valamiért azt szerettem volna, hogy én leszek az első, akit meglát.
- Maga meg mit keres itt? Nem bent kéne lennie, és vigyáznia a rabra? – Owen hangja szakította meg elmélkedésemet. Hirtelen pattantam fel, és a kórlaphoz léptem, mintha azt vizsgáltam volna.
- A Doktornő kiküldött – szólt vissza a rendőr. Majd az ajtó már nyílt is, és Dr.Owen Hunt lépett be. Zavartan fordultam felé, és haraptam ajkamba.
- Gondoltam bejövök. De már itt sem vagyok -  mondtam halkan, miközben az ajtó felé ballagtam. Ám nem engedett ám ilyen könnyen ki Owen. Megragadta alkaromat, majd visszahúzott.
- Tudja már, hogy gyereket vársz tőle? – nézett le rám. Arcomra fintor kúszott, majd elhúztam kezemet. Miért kérdez egyáltalán ilyet? Szerintem rohadtul semmi köze nincs a magánéletemhez. Azt mondok el az embereknek, amit én mondok.
- És te felfogtad már, hogy semmi nincs köztünk? – vágtam vissza. A válaszra nem voltam kíváncsi, így hát elhagytam a kórtermet. Morogva mentem el a rendőr előtt. Beszálltam a liftbe, s lementem enni valamit. Már kellőkép éhes voltam. Az étkezőben bekapcsoltam a telefonomat, és vettem szendvicset is. Leültem egy szabad asztalhoz. Az étkezőben rengeteg doktor, rezidens és nővér volt. Megbámultak. Az elsőévesek összesúgtak az asztaloknál, s szúrós szemekkel néztek rám. Zavartan ültem le az asztalhoz, s vettem elő telefonomat. Anyámat tárcsáztam. Valakinek muszáj elmondanom, hogy mi történt. Meg amúgy is. Nem beszéltem már vele egy ideje.

Szóval előkerestem a számát a névjegyzékbe, és fülemhez emelve a készüléket.
- Szia kincsem! Baj van? – anyu a vonal másik végéről aggódva kérdezett. Megforgattam szememet és beleharaptam szendvicsembe.
- Csak gondoltam elmondom, hogy Harry itt van nálunk a kórházban. Infarktusa volt – mondtam, s hátra dőltem a székben.

* Harry Styles *

A mellkasom enyhén fájt, s mintha hatalmas súlyt nyomtak volna rá. Laposakat pislogva nyíltak fel szemeim. A klór szag beférkőzött tüdőmbe. A gép csipogott mellettem, s mintha minden emlék visszajátszódott volna fejembe, melyeket itt éltem meg. Torkom száraz volt. Köhögnöm kellett párat, és szemeimet ismételten lecsuktam.  A fény, a fehér falakkal együtt meglehetősen bántotta a szememet.
Erőt vettem magamon, szemeim felnyíltak. kedvem lett volna felülni, és mikor ezt megpróbáltam kísérelni, nem jött össze. A bilincs csörgött egyet, ahogy a fém a fémet érte.
- Kellene valami, Styles? – a hangra fejemet felkaptam, s oldalra fordítottam azt. A börtönből ismert egyik őr bámult rám vigyorogva. Arcomra fintor kúszott. Eddig igazából észre sem vettem, hogy nem egyedül vagyok a kórteremben.
- Egy kis víz – mondtam halkan, és elkaptam tekintetemet. Valóban ki voltam száradva, mert elég halk volt a hangom. Az őr, odalépett hozzám, és felvette a műanyag kancsót az éjjeli szekrényről. A kancsó melletti műanyag pohárba pedig öntött vizet.                                                              
Valahogy feljebb ültetett, s az egyik kezemről pedig levette a bilincset. De csak addig, míg ittam. A pohár tartalmát megittam, majd visszaadtam neki azt. Nekidőltem hátammal a párnának, hogy kényelmes legyen. Az őr ismét visszatette kezemre a bilincset,majd leült a sarokba. Kint lehetett beszélgetés foszlányokat hallani. Néhány nővérektől származó nevetést. Pár ajtócsapódást. Majd lépteket, melyek a kórtermem felé tartottak.  Szívem mélyén Abigel-t vártam, ahogy bejön. Tegyük fel, még el is mondja Ő maga, hogy gyerekünk lesz. De tudom, hogy ez nem fog megtörténni.

Azt viszont tudom, hogy infarktusom volt. Arra is emlékszem, hogy miért.  Igazából jobb lett volna, hogyha Abigel mondja el maga, hogy gyereket vár. Még most is emlékszem arra, hogy az anyukája milyen fejet vágott, mikor bejött hozzám.                                                                                                                                                     És, hogy én mit reagáltam erre? Igazából szerintem az infarktus megmagyarázott mindent. Tisztában vagyok vele, hogy Abigel konkrétan egy gyilkostól származó gyereket tart a szíve alatt. Tudom, hogy egy gyilkos nem érdemli meg a boldogságot. Pedig, én annyira vágyom arra, hogy családom legyen. Vágyom arra, hogy rendes munkám legyen. Szerető családom. Pár gyerekkel, egy szerető feleséggel. De ez már veszett ügy. Tudom, hogy soha nem lehet normális életem. Mindent elszúrtam, már akkor, mikor megöltem az első áldozatomat.
- Na mi van, Styles? Megpróbáltad magad megölni? Ilyen könnyen nem juthatsz a pokolba – a hangra fejemet felkaptam, s beharaptam ajkamat. Dr.Owen Seggnyaló Hunt díszes vigyorral közeledett felém. Tudta, hogy nem bánthatom. Pedig, ó Istenem. Úgy behúztam volna neki egyet, és addig ütöttem volna a vigyorgó pofáját, míg már vért nem köpköd. De egyrészt ez azért nem sikerült, mert ki voltam bilincselve. Másrészt pedig tudom, hogy a rendőr sem hagyta volna. De még elképzelni is vicces, hogy egy kórházban verekszik össze egy osztályvezető, illetve egy börtöntöltelék. Milyen szép szavakkal jutalmazom magam.

- El sem tudod képzelni, hogy mennyire örülök neked, Hunt! Tudom, hogy mi hiányzott eddig az életemből, de most már minden tökéletes! – rikkantottam iróniával túltengve, s rámosolyogtam. – Remélem eszeveszetten szarul érzed magad – kacsintottam rá. És ekkor közeledni kezdett felém. 



2017. február 1., szerda

Happy Birthday Harry Styles!

Kedves olvasóim!:)
A Mai napon, Dr.Harry Styles egy évvel idősebb lett. Ezen a napon, 23 évvel ezelőtt jött világra a Distruyba illetve az Enemies ötlet adója, Harry Styles.
Rengeteg mindent köszönhetek neki, illetve a banda többi tagjának. Köszönöm, hogy már lassan 4 éve Directionernek mondhatom magamat, és róluk írhatok. Konrkétan Harry-vel kelek, és vele fekszem. Mármint nagyon szeretem őt, és konkrétan leírni nem tudom, hogy mennyire megkedveltem ez alatt a 4 év alatt.
Szóval ismételten szeretnék ennek a csodának ezúton is boldog születésnapot kívánni! 💓💓💓💓

2017. január 29., vasárnap

28.Rész: Látogató

Sziasztok!:)
Szeretném megköszönni, hogy itt voltatok, és vártatok rám! Nagyon szépen köszönöm!:) 
Meghoztam nektek a 28.Részt, néhány kis csavarral:)
Köszönöm a megtekintéseket, viszont a feliratkozások és a kommentek kicsit elapadtak. Pedig még 3 új olvasó kell, hogy meglegyen a bűvös 60.!
Tudom, hogy sikerülne nektek ezt elérni, szóval számítom rátok! :)
Kellemes olvasást, kommenteljetek, iratkozzatok fel! 💓💓💓

Taylor xx
----------------------------------------------------------------------------------------------------------------

* Harry Styles *

A hangra lenéztem Zayn-re, s mélyet sóhajtottam. Kissé idegesen nézett sötét szemeivel rám.
- Bocs – csak ennyit bírtam kinyögni, miközben leszálltam róla. Megigazítottam pulcsimat, majd eltapostam a még alig szívott szálat. Elindultam az őr felé, aki már pörgette mutatóujján a bilincset, ami hamarosan a csuklómon fog kattanni. Így is lett. A hideg fém, hirtelen érte meleg bőrömet, mire picit megrezzentem. Elkapta alkaromat, majd a tárgyaló felé ballagtunk. Mikor a főfolyosóra értünk, azonnal megcsapott a meleg levegő. Kétoldalt elhelyezkedő celláknak köszönhetően pedig hallottam a rabok hangját. Merthogy a lentiek nem voltak kint, csak arról az emeletről engedték ki a rabokat, ahol én voltam. Ami történetesen a harmadik volt. Kint is voltak olyanok, akik az udvar különböző helyén fekvőtámaszoztak, nyomták a felülést, és a többit.

Elértünk a folyosó végéhez, ahol az út kettévált. Jobbról, s balról is tárgyalók voltak. Rengeteg.
Mi történetesen a tizenegyesbe mentünk. Vagyis még nem mentem be. Az ajtó előtt levette az őr a bilincsemet, majd kinyitotta az ajtót előttem. Konkrétan belökött rajta. Felnéztem.
- Mrs.Hill? – nyíltak nagyra szemeim. Ott ült, az egyik széken, a kisasztalnál álmaim nőjének az édesanyja. Eléggé meggyötört volt. Vékonyka ujjaival az asztalon dobolt. Érkezésemre felkapta fejét.
- Kérem, üljön le, Fiatalember! – mutatott maga elé, mire egy bólintást követően levágtam magam a székre.
- Segíthetek valamit? – tettem fel én is kezeimet az asztalra. Beharapta ajkát, majd mély levegőt vett.
- Igazából csak azért jöttem be, mert úgy érzem, hogy joga van tudni a történtekről. Abigel pedig nem hiszem, hogy többet be fog magához jönni, Harry – nyelt egyet, és folytatta – Abigel elmesélte, hogy maguk…szóval, lefeküdtek. Rendesen le is szidtam szegény lányt, hát még akkor, mikor megtudtam még valamit – belenézett szemeimbe. Minden figyelmét az én zöldjeimnek szentelte. Kezdtem magam zavarban érezni, plusz nem tudtam, hogy miről beszél.
- Mi történt? Mi történt Abigel-el? – kérdeztem. Egyre inkább kezdtem ideges lenni. Mintha pár pillanatra Mrs.Hill megrémült volna.
- Abigel… Abigel terhes. Az apja pedig te vagy! –



*Abigel Hill *

Ahogy kiértem a folyosóra, ahol a műtők vannak, Owen ballagott elém
- Jól vagy? – nézett le rám. Fejemet megráztam, és kikerültem, majd könnyeimmel küszködve indultam el a lift felé. Azt hiszem, hogy mára végeztem.
- Abigel! – kiabált utánam, mire bekötött kezemet fogva fordultam meg.
- Mit akarsz még? Szállj le rólam! Hagyj békén, és ne szólj hozzám – eddig kitartottam, erős voltam. Soha nem szerettem, ha Owen vagy bárki más meglátta, ha gyenge voltam.

A lift bezárult, én pedig utat engedtem könnyeimnek, melyek eszeveszettül csordultak végig arcomon. Eláztatták a cseppek felsőmet, melyen sötét könnyfoltok terültek el. Hátamat a lift oldalának döntve simítottam hasamra. Hirtelen, egy kis időre is, de elfelejtettem a babát. Jó nagy hülye vagyok. Remegő kezekkel töröltem meg arcomat, majd beballagtam az irodámba. A folyosó üres, és egyben csendes volt. Most talán ez kellett az így is nyomott hangulatomnak. 
Mikor hazaértem, anyám konkrétan sehol nem volt. Pedig azt beszéltük meg, hogy itthon fog várni, mondjuk meleg kajával. Igazat megvallva már jócskán éhes voltam, és nem hittem volna, hogy a pocaklakó még kibírja valami nyammognivaló nélkül. A konyhában egy levél fogadott. Csak két szó: „ Majd jövök!”
Sóhajtva tettem le a táskámat a konyhában az egyik székre, melltte pedig a táskám is landolt. A hűtőhöz ballagtam, majd kinyitottam, és megnéztem, mi található a polcokon. Volt egy nagyobb lábas, amiben spagetti volt. Biztos tegnap csinálta anyu.
Kivettem a lábast, majd a főzőlapra tettem, s megmelegítettem az ételt. Közben öntöttem magamnak egy pohár vizet, kerestem egy tányért és villát. Míg vártam, hogy a spagettim meleg legyen, addig az órára sandítottam. Lassan már délután öt lesz. Már sötétedik. Egyébként az idő rohamosan telik, és lassan már november lesz. Október van, a nappalok egyre hidegebbek. A baba születését is tudom már, ami elvileg Május közepe. Szóval nyári baba lesz, ami mondhatni egész jó.

Mikor a spagettim megmelegedett, elzártam a főzőlapot, s egy tányérba tettem az ételt. Reszeltem rá sajtot, végül az asztalnál foglaltam helyet. Bekapcsoltam a hűtő felett lévő tévét, majd egy csatornára kapcsoltam, s enni kezdtem. Az egészet sajnos nem tudtam elfogyasztani, mert konkrétan a felénél majdhogynem kidobtam a taccsot.
Szóval azt, amit meghagytam becsomagoltam és vissza tettem a hűtőbe. Mosogatás után pedig kikapcsoltam a tévét. Gondoltam, anyu már úgysem jön, így a biztonság kedvéért bezártam az ajtót. Felmentem az emeletre. A szobámban félhomály volt, mert reggel nem húztam fel a redőnyt. Az ágyamra pillantottam, ahol mintha ült volna valaki. Megijedtem, hátrálni kezdtem, miközben bal kezemet a falra tapasztottam. A kapcsoló után kutakodtam kezemmel, amit hamarosan megtaláltam. Egy csattanással löktem fel a villanyt. Zihálva néztem körbe a szobában. Sehol senki. Szemeimet megdörzsöltem. Szép. Már képzelődöm is. Beletúrtam hajamba, majd mély levegőket véve mentem az ablakhoz. Felhúztam a redőnyt, s kinéztem az ablakon. Sehol senki.
Végül bedőltem az ágyamba, bekapcsoltam a tévémet, s egy filmet kerestem. Igazából semmihez nem volt kedvem. Elgondolkodtam rajta, hogy visszamegyek a kórházba, de talán az most nem volt jó ötlet. Amúgy sem kíváncsiak rám.
Kezemet hasamra simítottam, majd lepillantottam rá. Még alig pár hetes. De már most kezdem szeretni.
Vajon Harry mit szólna a kicsihez? Nem hiszem, hogy annyira odalenne érte. Na és apám? Vajon Ő hogy reagálna rá? Szerintem kaptam volna tőle néhány atyai fülest.

Hét óra előtt pár perccel, elővettem a törülközőmet, és beballagtam a fürdőbe. Levetkőztem, miközben a kádban csobogott a víz. Anyám még mindig nem jött meg. Szóval szerintem ma már nem fogom látni.
Levetettem minden ruhadarabomat, amit betettem a szennyes kosárba. Elzártam a vizet, s az egész alakos tükör elé sétáltam. Oldalasan megálltam, hogy még jobban szemügyre vehessem hasamat. Igaz, még semmi, hisz’ csak alig két hónapos.
Miután megfürödtem, pizsamában bújtam be az ágyba, és néztem tovább a tévét.



Eltelt két hónap. December van. Rövidebbek a nappalok, ellenben az éjszakákkal. A kicsi már négy hónapos. És végre látszik valami belőle. Mint kiderült, anyám eljött aznap hozzám, de mivel zárva találta az ajtót, nem vacakolt, ezért hazament. Elmondani még most sem hajlandó, hogy hol volt. Csak találgatni tudok.
Hogy mi van a kórházban? Owen-el minden nap találkozom. Általában megkérdezi, hogy mi van velem, hogy van a baba. Gyorsan lerázom, s mihamarabb lelépek.
- Szeretném elkérni a kétszázhúszas kórlapját – dőltem neki a pultnak, miközben a nővérre néztem, aki pötyögött valamit a gépébe. Felállt, otthagyott. Homlok ráncolva néztem utána. Csodás. Most már a nővérek is kerülnek. Pedig igazat megvallva, tőlük lehet tartani. Ők írják fel a műtéti beosztást, ők segítenek, ha esetleg valamelyik beteg rosszul van. Általában sütit esznek, és akit szeretnek a dokik közül, azokat mindig megkínálják.
Hát…azt hiszem, hogy én nem leszek a kedvencük.

Megkerültem a pultot, majd kivettem az említett kórlapot, s elindultam a kétszázhúszashoz. A folyosó végére érve, kinyitottam a kórlapot. Beérve a vizsgálóba, lenéztem a kórlapra.
„Harry Styles.
Elítélt.”